Miért van két feje a kétfejű sasnak? (Regnum! TV)

Állandó szerzőnk, Dr. Nagy Csaba Attila jogász, egy örök nagy rejtélyen töpreng. Miközben előkerül az "sörrelnemkoccintunk" dogmája és több verzió is mint lehetséges megoldás.

Írta: Dr. Nagy Csaba Attila.

A sörivás szabályai, jobban mondva a sörrel történő koccintás állítólagos tilalmának eredete érdekelt volna eredetileg. Ezért kóboroltam az interneten, mint afféle „kósza”; hogy magyarázatot leljek erre a „kardinális” kérdésre, erre a velőt rázó és kicsit érthetetlen tilalomra. Mert, ha nem koccintunk, – mint tudjuk 1849. október 6-a óta – miért van ezzel szemben az, hogy mégis csak koccintunk? Hisz’ ne legyünk vakok, a söröskorsó asztalhoz koppintása, vagy – ha üvegből iszunk (brrr!) – az üveg oldalát, majd az alját és a legvégén a száját érintjük össze, furcsa hangaláfestésként e kommunális rítushoz, amit egyszerűen csak úgy hívunk: sörözés.

Gondoltam és mondtam: ezt a Hazánk számára – a jelen történelmi helyzetben megkerülhetetlen – leginkább sarokponti kérdést mindenképpen nekem kell megoldani és már biztos legalább a Pulitzer-díj (vagy egy fél Nobel-díj, mármint a „Béke” Nobel-díj, hogy „békén” hagyom a tudományt; és a politikát is).

Az oroszokat már kizavartuk, Gyurcsánynak felmondtunk, a demokrácia („parasztokrácia”? „oklokrácia?”) intézményi működésének alapjait már leraktuk, jogerősen, végérvényesen és mindörökre, legalábbis az emberi időszámítás végeztéig feloszlattuk a gyűlöletkeltésre mi-az-hogy-nagyon-is alkalmas, „nyilas egyenruhákban masírozó barmok” Magyar Gárdáját. Tombol a respublika, már csak azt kell eldönteni, csatlakozzunk-e a frissen megalakult „Sörrel nem Koccintunk Mozgalomhoz”.

Elvégre, minden megoldódott, nincsenek megoldatlan kérdések – már itt van, elérkezett a Kánaán. Tisztelegjünk az „aradi 13” előtt azzal, hogy megtiltunk valamit. Nem illik. Nem szabad, mert akkor nem vagyunk igaz magyarok. Ezzel tisztelgünk.

Hiszen…

Mármint egy újabb tilalommal, mert az, nekünk – magyaroknak – nagyon megy. Ha nem tudod megmagyarázni – tiltsd be. Ha nem értenek veled egyet a hivatalosságok, alapíts egy mozgalmat, vagy valami ősmagyar táltos egyházat, vagy kezdj el érthetetlen, lehetőleg piréz akcentussal, kínai, szanszkrit vagy hindi szavakat mormolni. A legjobb, ha a három nyelvet összekevered, és azt mondod: „ez misztikus ó-japáni”. Persze, mert egy japáni, ha meghallja, azt mondja: Ó!

Tódulni fognak a csodavárók, pláne, ha gyógyulást is ígérsz. És minden megoldódik – Rumor locutae causa finita. Azaz, a pletyka - Róma helyett - szólt, a vita lezárva. De mégis, honnan van ez a kulturált-sörivás ellen kreált szokás, mi az alapja – mondom – erre a kardinális kérdésre kerestem a megnyugtató, a vitát lezáró, az örök és megfellebbezhetetlen választ. Ne nevessen ki senki, mással is történt már ilyen – tényleg: nagyon ráértem.

Keresgélés közben akadtam egy magyar monarchista írására, amely az ősi magyar (vagy akkor most szlovák?) sör, a Gemer eredetét, a címkén található, vörös mezőben (pajzson) lévő, balra tekintő, fehér (ezüst) sas eredetét, származását, egyáltalán az ősi, majdnem szlovák Ákos nemzetség Gömör vármegyei szerepét és az ősi, 1334-es alapítású magyar (bocsánat – „szlovák”) sörgyártás történetét elemezte. Egy hozzászóló – ha már sas, és ha már sör – rákérdezett, mit tudhatunk a kétfejű sasról; amit egyébként eléggé furcsa módon, egyben „széttaposott csirkének” is aposztrofált. Értem én – kuruc a lelkem.

A sas a "csirke", 1918 pedig a "széttaposás" lenne? Hüm-hüm, az nem lesz olyan jó. Akkor még kiderülne, hogy Károlyi Mihály nem országpusztító lator, hanem egy hős "csirkelapító" volt. Érdekes megfogalmazás, bár nem minden tiszántúli, protestáns anti-labanckodás nélküli, sértő felhangot is magában foglalt a lényegét tekintve: magvas beszólás. Én magam, mindig csak becsülni tudom az ilyenkor, némelyek részéről tapasztalható, a vérlázító gyalázkodással szembeni arisztokratikus nyugalmat. Akadt is rögtön valaki, ("Czelder" Brigadéros Uram) aki összefoglalta a kétfejű sas lehetséges eredetét és feltételezhető jelentéstartalmát.

Több verziót is összegyűjtött a tudós "brigadéros".

Az első elmélet, Peter Diem teóriája elég érdekes. Eszerint Zsigmond német-római császár és magyar király vette fel a már korábban is császári szimbólumként megjelenő sast (lásd még: Hohenstaufenek) és kibővítette kettőssé. A kettősség szimbolikus jelentése vitatott (lásd: a cikk). A Habsburgok, mint Zsigmond utódai és eszméinek örökösei/továbbfejlesztői pedig lépésenként tették magukévá a jelképet.

Az elmélet előnye: Hihető és tetszetős.
Az elmélet hátránya: Nem magyaráz meg semmit.

A második, Adamik Béla elmélete.

Indulására nézve, ő is a római eredetelméletre helyezi a hangsúlyt, egy általa megismert, szóbeli közlés alapján; melynek lényege, hogy az Augustus császár (princeps) sas díszítésű edénye lenne a kulcsa a sas figurájának, s amely ma a Kunsthistorisches Museumban látható. A teória szerint ez a díszítés adta volna az ötletet a középkori császárok sasos jelvényére. A két-fejűség esetleg zavaró körülmény lehet, mert egyes történészek, így Adamik szerint is az eredetileg egyfejű sas szimbolikája a Kelet-Római Birodalom (Bizánc) létrejöttekor vált ketté (két fejű birodalom: Róma – Konstantinápoly) és lett a jövendő bizánci császárok jelvénye, Ezek szerint Bizánc eleste után a Habsburgok doppeladlerje a bizánci örökség továbbvitelét jelentené. (Lásd: orosz cári sas)

Az elmélet előnye: Magyarázatot ad a sasra.
Az elmélet hátránya: A bizánci örökség erősen vitatható, másrészt az oroszok a maguk kettős sasukat tőlük származtatják (A Harmadik Róma). [Ez az ellenérve „Czelder” brigadérosnak azonban – szerintem – elég bizonytalan lábakon áll, mert a heraldika, illetve a történelem tömegével ismeri az egymással bizonyítható geneológiai vagy történelmi kapcsolattal nem rendelkező egyes címer alakok újra és újra megjelenését, az előzményre hivatkozás vagy kapcsolat nélkül is.]

A harmadik, a „Czelder-féle teória”:

Elmélete Molnár Péter szemináriumain és a formál logika szabályain alapul, azaz az összes nézet áttekintése alapján kialakult, speciális vélemény, egyféle: összhangzat, kompromisszum. Czelder szerint „a római császáreszmény szolgáltatta sas-jelvény csak azért élte túl az összeomlást, mert a császárok (értsd: Nagy Károly és utódai) inkább római szenátorok voltak, mint császárok. Ne felejtsük el, hogy a császárok legtöbbször Bizánc-ellenesek voltak (kevés kivételtől eltekintve), így a sas nehezen jöhetett Bizáncból (ráadásul pont Bizáncból, ahol még címer se volt?!). A kettősség viszont fogalmam sincs, honnan jöhet. Én valószínűnek gondolom Zsigmond császár tettét, aki egyszersmind világi és egyházi főséget (autoritast) kívánt magának vindikálni. A schisma megszüntetése mellett a placetum regium [királyi tetszvény jog] jogi kreálmány mutatja, hogy potens egy uralkodó volt.”

Ezt az összefoglalást kellene követnie az én teóriámnak. De nekem olyan nincs. Mármint az eredetre nézve nincs elméletem. Nem tudom kik és mikor, és hol készítették, illetve, hogy mikor használták először nyilvánosan. Nem vagyok felkészült „habsburgológus” vagymi.

Azt viszont tényként leszögezhetjük, hogy a sas, mint hatalmi jelkép és így proto-címerállat használata magának a sasnak a nagyszerűségén, hatalmasságán, jó vadászati képességein nyugszik, amit már az ősi európai kultúrák is fölismertek és tiszteltek. [És itt nem felejtkezünk meg Emese álmáról és magáról a Turul-legendáról sem.]

Mint amatőr – egyes elfogultak szerint: komikus – műkedvelő heraldikus, felhívnám a figyelmet a kétfejű sas kapcsán a címerkép kérdésére. A címerképek ugyanis, címertanász körökben általánosan elfogadott nézet szerint, a hadseregek élén járó hadi jelvényekből alakultak ki. Mint ahogyan már a korai a rómaiak is rudakra tűzött jelképeket, színeket, színes vásznakat, zászlókat használtak hadjárataik, díszelgéseik, diadalmeneteik során. Hogy ennek milyen jelentőséget kell tulajdonítani? Gondoljunk csak arra a tiszteletre, amit egy „diadalmenetet” végrehajtó hadvezér, egydictator nyert el ilyenkor, amely tisztelgés során a felvonuló vezér előtt a tekintélyes, legyőzött hadifoglyokon és a hadizsákmányon túl az élen, a veteránok kezében a hadsereg jelképei vonultak. Azok a szimbólumok, amik rettegést keltettek az ellenségben, azok puszta látványától is visszavonultak, és amely így egyben dicsőségüket, legyőzhetetlenségüket is jelképezte.

Ezért nem találunk a címerállatok között komikus vagy gyönge állatot. Nincs meztelencsiga, nincs „gyáva kutya”; talán csak egy-két üdítő kivételtől eltekintve, mint ahogy például Fouché francia rendőrminiszternek a Napóleon által adományozott hercegi címerében: egy arany oszlopra tekeredő kígyót találunk, s melyen már a kortársak is jókat somolyogtak, mint „beszélő címeren”. Így a „sas” eredetét nyugodtan elfogadhatjuk bár egyértelműen római eredetűnek, de a címerállat itt is a katonai, hadászati képességére utaló jelzés. Hiszen a címerállatok – az azonosítási feladatokon túl – a középkori hadseregekben is kiemelt szerepet láttak el – egyértelműen jelezték, azonosították a hadviselőt, hadserege alkalmasságát, felkészültségét, ütőképességét. „Lecsap, mint a sas.” Magunk is szinte látjuk lelki szemeink előtt a sugalmazott, és a természetből kölcsönzött jelenetet.

Rendben, a sast eddig is értettük, de miért "nőtt" két feje?

Valóban elképzelhető a „kettősségre” utaló jelentéstartalma is, mint Bizánc esetében; hiszen Bizánc sem „bizánci birodalomnak” nevezte magát, hanem Római Birodalomnak; egy „másik” római birodalomnak. Lásd még a török „Rumélia” földrajzi megnevezést, ami egyértelműen utal arra, hogy a törökök a „római” Bizáncból alakították ki a maguk államát. Bizáncban pedig a császár bírt papi funkcióval is, ebből adódhatott a kettősség, no meg abból, hogy ebben a római birodalomban a Keletet és a Nyugatot is így jelölték. A Habsburg-Lotheringen dinasztia birodalmában a sas glóriát is hordott, amely egyszerre - mint az illusztrációnkon látható - okot adott arra, hogy a Német-római Birodalom "szent", ugyanakkor a Magyar Királyság pedig "apostoli".

A magyarázat keresésekor semmiképpen ne felejtsük ki a címer, a címerkép, és benne a címerállat önmagán túlmutató, transzcendens vagy misztikus tartalmát. Ezért szerepelnek pajzsokon, címerekben a középkori bestiáriumokban leírt lények, láb nélküli sasok, egyszarvúak, sárkányok, főnixek, griffek, amelyek számának csak az emberi képzelet szabhatna határt. Ugyanilyen mitikus lény a kétfejű sas is, s mivel sem bizánci gyökereket, sem bizánci hivatkozásokat nem lelhetünk fel a Habsburgok képzelt vagy valódi eredettörténetében, érdemes a címerábra ilyen értelmű jelentését is megvizsgálni. A címertan nagy fontosságot tulajdonít a címer elrendezésének. Nem mindegy, hogy melyik eleme hol, milyen irányban helyezkedik el, mert ezeknek az elrendezéseknek is mondanivalója, tartalma van, amit maga a címer kíván elmondani az azt viselőnek, illetve az azt szemlélőnek.

Részletesebben most nem lehetséges – sajnos – kitérnem a kérdésre ezért csak jelezném, hogy a címer bal oldala a múltat, a jobb oldala pedig a jövőt jelképezi, a közepe, a tengelye pedig a jelent. Azzal, hogy a Habsburg címerben egy lény (mármint 1 darab lény) balra is és jobbra is néz, azt a tudati tartalmat közli, hogy „volt”, „van” (középső az elhelyezkedés) és „lesz”. Van a jelenben, volt a múltban és lesz a jövőben.

S mivel a középkor címerkészítői nem vaktában és nem aktuális tapasztalat, valódi és közismert érdem nélkül, mondhatni, csak „hasra ütve” alkották meg ezeket a jelképeket, ne gondoljuk, hogy ennek a kétfejűségnek nincs, vagy nem volt, esetleg nem lesz fontossága.
Remélem, valamelyest árnyalni tudtam a kétfejű sas jelentését, a transzcendens mondanivalóra történő figyelemfelhívással. Ezzel párhuzamos a sokszor elítélően, már-már egy szóként, de mindenképpen szitokszóként használt, „fekete-sárga” („schwarz-gelb”) színösszetétel jelentése is sokat mondó, ha azok mögöttes tartalmát s legfőképp párosításukat vizsgáljuk.

Hiszen a fekete a címertanban a földet, a „lent”-et, a „világit”, jelenti, mindent, ami e világhoz köthető. (Lásd: Stendhal – Le Rouge et le Noir). Míg a sárga (valójában; arany) a Napot, a „fent”-et, a nemest, az értékeset, a kincset, végső soron az istenit jelképezi, mindent, ami az evilágon túlhoz köthető. (Lásd Vatikán állam zászlaja: arany-ezüst)

Van tehát egy címer alakunk, ami horizontálisan határozza meg a Habsburg dinasztia időkorlátait (illetve: ezek hiányát) és rendeltetését, míg az általuk használt színek pedig vertikálisan. Így kerek egész a címer mondanivalója – és ezen keresztül vagy valamelyik a Habsburg ős, esetleg a Habsburgokat és rendeltetésüket, hivatásukat jól ismerő címeralkotó üzenete. Ez jelenik meg a vízszintes és a függőleges együttesében, amit közkeletű néven még ma is mindenki „keresztnek” nevez. (Lásd: a szavazócédulák megfelelő helyére teendő jelet).

Így, ezt a heraldikai kompozíciót teljes lelki békével nevezhetjük: kozmikus keresztnek. Aki érti, tudja mit jelent, s főképp, mi az önmagán túlmutató jelentősége.

Mert ne képzelegjünk, nem egy „agyontaposott csirkével”, hanem egy nagyon is komolyan átgondolt, koncepcionális, megtervezett, tartalommal rendelkező, a világ jelenlegi és jövendőbeli sorsával foglalkozó üzenettel, alaposan megszerkesztett szimbólummal találkoztunk; egy csöndesen, szolidan, de mégis sokatmondó – mondjuk ki – egy heraldikai remekművel.