A szociális népkirályság eszméje (1. rész)

Az 1930-as évek monarchista eszmetörténetében nagyon érdekes helyet foglal el a szociális népkirályságnak nevezhető eszme kibontakozása. Támogathatja a munkásosztály a királyság helyreállítását? Mennyire egyeztethető össze a monarchia a szociális igazságossággal? A következőkben egy három részes cikksorozatban szeretnénk bemutatni ezt a méltatlanul elfelejtett eszmerendszert. Az első részben a két világháború közötti monarchizmus helyzetét szeretnénk röviden felvázolni, bemutatni azon személyek egyikének korai munkásságát, akik kötődnek szociális népkirályságnak nevezett eszméhez.

Írta: Bánki András.

Monarchizmus az 1930-as években

Alapvetően két nagy és jelentős politikai irányzatot kell itt megemlíteni a szabad királyválasztókat, valamint a legitimistákat. Ki kell térni arra a nem megkerülhető folyamatra, hogy időben miképpen változtak ezek az irányzatok, hiszen a tárgyalt korszakot megelőző másfél évtizedben számos változáson mentek keresztül az említett eszmerendszerek. Felülvizsgálták korábbi érveiket és elveiket, ahogyan reflektáltak a hazai és a világpolitika különböző eseményeire. Bizonyos céljaik néha az eszmerendszerek centrumában helyezkedtek el, más esetekben a perifériára szorultak az érdekérvényesítés folyamatában.

Abban mind a két irányzat egységes, hogy elutasította az őszirózsás forradalom során létrejött népköztársaságot, és az azt követő tanácsköztársaságot. Nézetük szerint teljesen illegitim módon jött létre az új államforma, hiszen a Károlyi Mihály és körei önkényesen, nem törvényes parlamenti szavazás, majd annak törvényes szentesítése útján deklarálták az új államforma létrehozását. Már ezekben a gondolatokban tisztán kikristályosodik az a jogi, jogtechnikai érvrendszer, amelyet mindkét irányzat használt.

A szabad királyválasztók alapvetően abban különböztek a legitimistáktól, hogy bár a királyság teljes visszaállítását követelték, de nem ismerték el a Habsburg-ház automatikus jogát a magyar trónra. Innen is ered elnevezésük: szabad királyválasztók, akik nézete szerint a királyválasztás joga, amely az Árpád-ház kihalásával 1301-ben jött létre, és amelyről 1687-es I., II., III., IV. törvények értelmében mondott le a magyar nemzet a Habsburg-ház javára, kifejezve háláját Magyarország nagy részének felszabadítása okán a török iga alól, visszaszállott a nemzetre. Így a magyar nemzet jogosult királyt választani, amely választás esetén nem kell követnie a Habsburg-ház uralkodása alatt fennálló trónöröklési rendet. Mindezt az érvelést két jogforrás alapján igyekeztek alátámasztani. Az első és legfontosabb az eckartsaui-nyilatkozat néven elhíresült irat, amelyben 1918. november 13-án, az első világháború végnapjaiban IV. Károly magyar király bejelentette, hogy visszavonul az államügyek intézésétől. Ezt igyekeztek lemondó nyilatkozatként magyarázni a szabad királyválasztók, majd azt is bizonyítani, hogy a király egyáltalán jogosult-e lemondani, ugyanis ezt egy külön közjogi vita övezte. Meg kell jegyezni, hogy ez az érv volt a kevésbé hangoztatott és a jelentős szabad királyválasztó közjogászok, elsősorban Kmety Károly és Polner Ödön leginkább a második jogforrásra hivatkozott.[1] Ez a másik jogforrás, amelyre a szabad királyválasztók hivatkoztak a Pragmatica Sanctio-nak is nevezett, 1723. évi I. és II. törvények. Ezek alapján igyekeztek a szabad királyválasztás elvét valló jogászok bizonyítani, hogy a Habsburg-ház magyar trónhoz való joga közjogilag össze van fonódva az osztrák örökös tartományok többi országa feletti uralmával. Ha tehát, nem áll fönn az a tény, hogy az osztrák örökös tartományokban uralkodnak, akkor megszűnik az a joguk is, hogy a Magyar Királyság trónját betölthetik.[2] Az elválaszthatatlan és feloszthatatlan együttbirtoklás pedig minden kétséget kizáróan megszűnt az 1918-as forradalmak következtében és nem is állt helyre az Osztrák-Magyar Monarchia egyik utódállamában sem.

Fontos kitétel, hogy a szabad királyválasztó közjogászok hangsúlyozták, hogy a magyar nemzet elvitathatatlan joga, hogy újra egy Habsburg királyt emeljen a magyar trónra, de ebben az esetben a későbbi trónbetöltések rendje szintén a választás elvét kell, hogy kövesse. A már fentebb említett két közjogász álláspontjában az különbözött, hogy Kmety szerint a Habsburg-ház trónvesztését nem kell külön egyéni államaktussal deklarálni, hanem automatikusan megszűnt. Míg Polner szerint erre szükség van, ahhoz, hogy érvényessé váljék. Meg kell még jegyezni a teljesség kedvéért, hogy a szabad királyválasztók megjelenése a századfordulón már megtörtént, éppen a Pragmatica Sanctio értelmezése kapcsán.[3] A szabad királyválasztók jogi érvelésében a másik nagyon vitatott pont az volt, hogy vajon egy megkoronázott magyar király a fentebb kifejtett érvek alapján elveszítheti-e a magyar trónt, amelybe egyszer már beiktatták. A Habsburg-ház alapvető elutasításából következik a másik nagy eltérés a legitimistákkal szemben. Ugyanis mind a két irányzat ellenezte, és revízióra szorulónak érezte a trianoni-békediktátumot, valamint más párizs-környéki békéket. A szabad királyválasztók azonban, csak az egykori Magyar Királyság területének integritásáért emeltek szót, tehát az úgynevezett „Nagy-Magyarországért”, az Osztrák-Magyar Monarchia Lajtán-túli területeivel nem kívántak újra egy államba tartozni. Ezért a szabad királyválasztók előszeretettel hangoztatták azt a tényt, hogy Magyarország négyszáz év óta először nyerte vissza önálló államiságát, amelyet ráadásul a Habsburg dinasztia nem egyszer akart teljesen felszámolni, például a jogeljátszást elméletét alkalmazva a sikertelen magyar forradalom és szabadságharc után. Ezt nem kívánták feláldozni egy lehetséges közép-európai birodalom születésének oltárán.

A harmadik szabad királyválasztó jellegzetesség leginkább az 1921-es, IV. Károly visszatérési kísérleteihez köthető és az azután bekövetkező jogi, politikai vitában kristályosodott ki.[4] Ezeket követően ugyanis, a szabad királyválasztók, akik nagy többségben a Független Kisgazda- Földmíves és Polgári Pártban ültek az 1920-ban összeült Nemzetgyűlésben, együttműködtek a Habsburg-ház trónfosztásában, és a provizórikus jogrend fenntartásában. Ezen túlmenően a két világháború között a provizórikusnak szánt jogrend kiterjesztésében is a mindenkori kormány egyik támogatójaként léptek fel, még akkor is, ha sokszor vonakodtak. Ez alapvetően megkülönbözteti őket a legitimistáktól, akik mindig az átmenetinek szánt jogrend kiterjesztése ellen foglaltak állást.[5] Ezek közé az intézkedések közé tartozik a Felsőház felállítása, amellyel a legitimisták nem értettek egyet, hiszen véleményük szerint a Főrendiház csak beszüntette a működését, így nem volt szükség új második kamara felállítására, de ide kell sorolni a kormányzói hatalom fokozatos kiterjesztésének több lépését is a két világháború között. Az egyik legélesebben a kormányzó lehetséges utódkijelölési joga ellen tiltakoztak a legitimisták, habár amikor ez a politikai napirendre került már nem volt jelentősebb képviseletük a magyar törvényhozásban.

A legitimisták álláspontja tehát az említett három témában pontosan ellenkezik a szabad királyválasztókéval. Csak a Habsburg-ház uralmát tartották elfogadhatónak, méghozzá az addig is fennálló törvények szerint. Az eckartsaui-nyilatkozatot nem tekintették lemondó nyilatkozatnak, ahogyan az együttbirtoklást sem kötelező érvényűnek. Véleményük szerint a Habsburg-háznak teljes joga van csak a magyar trón birtoklására is az addig fennálló keretek között. Egyik legfontosabb érvük az volt, hogy a szabad királyválasztók érvelése épp olyan összeköttetést feltételezett az örökös tartományok (vagy más néven az Ausztriai Császárság) és Magyarország közjoga között, amelyet más vitákban következetesen elutasítottak. Hiszen így a magyar közjog alárendelődött a birodalmi közjognak, amelyet korában Bécsből hangoztattak. A trianoni és a párizs-környéki 1919-es békediktátumok revíziója esetén fenntartották a lehetőséget az egykori Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai számára, hogy egy államban, vagy esetleg egy trón alatt egyesüljenek. A provizórikus jogrend fennállását bár elismerték, de annak minél hamarabbi felszámolását sürgették, és minden lehetséges eszközzel tiltakoztak és akadályozták az ideiglenes jogrendszer hatalmának kiterjesztését, annak megszilárdítását. Alapvetően tehát a legitimista irányzat egy udvarhű, leginkább aulikusnak nevezhető eszmerendszert takar. E három általam kiemelt szempont mellett érdemes közelebbről megismerni a legitimista mozgalom történetét, hiszen Pethő eszmerendszere is nagyobb részt ebből fejlődött ki. Így a fentebb megfogalmazott három szempont elemeinek, összetevőinek némelyikét is megismerhetjük, és ezáltal összevethetővé válnak a szociális népkirályság később bemutatásra kerülő jellegzetességeivel.

A legitimizmus történetét három nagy korszakra bonthatjuk a két világháború között. Az első korszak a kezdetektől 1921 végéig tart. Ez az a korszak, amikor a legitimizmus egy aktív, cselekvő eszme volt, friss volt még az emberekben a háború végéig élő, lélegző királyság eszméje, amelynek élén egy nagyon is valóságos uralkodó állt. A korszak jelentős legitimista politikusa ifj. Andrássy Gyula gróf, akinek jogi, jogtörténeti munkássága alapozta meg a legitimizmus érvrendszerét.[6] A korszak a restauráció minél hamarabbi végbemenetelért való harcról szólt, amely valós alternatívaként rajzolódott ki a legitimista eszmét vallók előtt. Azonban a restaurációs kísérletek, illetve a második visszatérési kísérletet követő letartóztatások a korszak végét jelentették, amelynek legvégét az 1921. évi XLVII. törvénycikk jelentette, amely kimondta a Habsburg-Lotaringiai ház trónfosztását. Ezt természetesen a legitimisták nem ismerték el legitim törvénynek, hiszen nem került szentesítésre, de a legitimizmus hosszabb időre defenzívába szorult.[7] A legitimizmus második korszaka 1932-33-ig tart. Ebben az időszakban a meghurcolt ifj. Andrássy Gyula gróf helyett Apponyi Albert gróf a szimbolikusan kiemelendő vezéralakja a mozgalomnak. Ezek azok az évek, amelyekre Pethő írásaiban reflektál, és amelynek nagy részét bethleni konszolidációnak nevez a szakirodalom. A legitimisták ekkoriban passzívan, inkább csak a jogfolytonosság, a legitimitás elveit fönntartva vettek részt az ország politikai életében. Ez az időszak az eszme életben tartásának időszaka, amely során olyan intézkedések születtek, mint a választójog szabályozása, a felsőház reformja, amelyekkel a legitimisták nem értettek egyet, és ez meg is látszik a pethői életművön, de egyben ez a korszak az elmaradó, vagy nem kellő mértékben megvalósuló szociális intézkedések időszaka, amely ellen szintén felemelte a szavát Pethő. Meg kell még említeni, hogy ekkor kezdődnek politikai pártokká, és egyéb szervezetekké fejlődni, intézményesülni a legitimista körök. Ezekben az eseményekben gyökerezik szociális népkirályság eszméje létrejöttének oka, és csírája. A korszak Pethő főművének, A magyar Capitoliumon című programadó publicisztikának az 1932-es megjelenésével, valamint Apponyi Albert gróf 1933 februári halálával ér véget.[8] A legitimizmus harmadik korszaka a második világháborúig tart, és újra az aktivitás, a tettrekészség jellemzi. Leginkább Pethő Sándor munkásságának, valamint Griger Miklósnak, és 1933-ban alakított Nemzeti (Legitimista) Néppártjának köszönhetően. A korszakon belül nagy törést idéz elő, és nagy agóniával jár az Anschluss 1938-as bekövetkezése, amelyet megelőzően sokáig úgy tűnt, hogy újra lehetőség kínálkozik a magyar (és osztrák) trón betöltésére.[9]

Pethő Sándor munkássága az 1930-as évek elejéig

Pethő Sándor 1885-ben született a Sopron megyei Pásztoriban, nagy múltú, de elszegényedő nemesi családban. A gimnáziumi éveket követően a Kolozsvári Egyetem bölcsészkarára iratkozott be, történelem-földrajz szakra. Ez az időszak nagy hatást gyakorolt életére, és későbbi munkásságára, hiszen a következetesen katolikus nevelést kapott dunántúli ifjú bepillantást nyert a protestáns és az erdélyi gondolkodásba, amely a magyar nemzet másfajta hagyományaival, értékeivel is megismertette.[10]

Először gimnázium tanárként helyezkedet el, majd fokozatosan közírói pályára lépett, ahol felfigyeltek rá az Alkotmánypárt politikusai, és hamarosan ifj. Andrássy Gyula környezetéhez tartozott, aki nagy hatással volt közjogi és társadalompolitikai nézeteinek kialakulására: amelyek a függetlenségi törekvésekkel összeegyeztetve a Monarchia fenntartását jelentették. Korán megismerkedett a keresztényszocialista eszmékkel is.[11] Ilyen alapokkal rendelkezett tehát a későbbi nagyhírű zsurnaliszta az első háború kitörésének éveiben. A monarchia és a Habsburg-ház mérsékelt híve volt, de nem aulikus módon képzelte el a közép-európai birodalom és Magyarország kapcsolatát. A kiegyensúlyozottság pártján állt, a működő, gyakorlatban megvalósuló dualizmusén, azon a dualizmusén, amelyben megvan a szerepe bécsi Hofburgnak, de a néha kurucos eszmékkel incselkedő magyaros hagyománynak is. Hiszen ez az a korszak, amikor Ferenc József uralkodása idején 1906-ban újratemetik Thököly Imrét Késmárkon, és II. Rákóczi Ferencet Kassán. A korszak kedvezett a végletekben való gondolkodás visszaszorulásának, a kompromisszumok keresésének. Megadta a lehetőséget, hogy a magyar értelmiség, illetve a magyar történettudomány szakmai szemmel értékelje a magyarság történetét. Így korántsem lehetetlen elképzelni, hogy Pethő Sándor eszméiben miért is találjuk meg mindkét magyar hagyomány, a kuruc és a labanc gondolkodásmód elemeit. Ő az a magyar értelmiségi, akinek életművében ez a két nagy ellentétes világnézet törésvonalai feloldódnak, nem válnak egymást kizáró elvekké, és egymás előnyeit erősítve kerülnek beépítésre, szintézisként a pethői életműbe.

A pethői életmű első darabját, amelyben megjelenik a később szociális népkirályságnak elnevezett eszme néhány korai eleme a kaotikus, forrongásokkal, forradalmakkal és terrorral teli 1919-es évben vetette papírra Pethő Sándor A magyar állam válsága és a Szent Korona című röpiratot.[12] A korra jellemző, hogy nem a saját neve alatt jelentette meg, hanem Rábaközi álnéven. Leginkább azért jelentős ez a műve, mert rávilágít, hogy már ilyen korán a legitimizmus pártjára állt Pethő, és mindezt cselekvő emberként, aktívan tette. Egyszerre tett hitet elvei mellett, de ezt nem tartotta meg magának, hanem hirdette, igyekezett meggyőzni minél nagyobb tömegeket. Ez a habitus, kétségtelen, hogy a több mint egy évtizeddel korábban indult közírói munkájának is a következménye. Egész személyisége a hír, a vélemény közvetítésére rendezkedett be, pontosan tisztában volt a sajtó erejével, és azzal, hogy céljait csak így érheti el, elveinek a média erejével adhat nyomatékot. Ez a habitus visszaköszön a szociális népkirályság eszméjében, amely egy cselekvő, aktív eszmerendszer lesz, szemben az 1920-as évek nagy részére jellemző passzív, megőrzésre törekvő, petyhüdt legitimizmussal.

Művében a zsidóság indulatosságát állítja szembe a keresztény monarchiával. Ebben megtaláljuk a korra jellemző antiszemitizmust, de meg kell jegyezni, hogy Pethőt nem lehet egyszerűen antiszemitának bélyegezni, ez világosan ki is derül későbbi műveiből, bár kétségtelen, hogy a tanácsköztársaság zsidó vallású népbiztosai által meghatározott, terrorral telített mindennapjaiban ő maga is hordozta korának antiszemita jegyeit. A műben pontosan az a monarchista szellem köszön vissza, amely a legitimizmus 1921-ig tartó első szakaszát jellemezte, amikor úgy fogalmaz, hogy „[…] hús és vér, ideg és sejt a magyarban mindaz, amit a keresztény királyság fogalma jelent!”[13] Pethő ekkor fogalmazza meg legelőszőr, és az egyik legtisztábban, hogy nem a későbbi legitimizmusnak nevezett irány aulikus áhítatosságával néz fel az uralkodóházra, és annak királyaira, de mindazt a jót, amit a királyság intézménye adott, és adhat az országnak, nem lehet semmissé tenni, és vissza kell térni minél hamarabb az akkor már több mint kilencszáz éve fennálló monarchiához. Ennek pedig úgy érzelmi, mint gyakorlati okai is vannak: „[…] A magyar nép royalizmusát annál magasabbra kell értékelnünk, hogy mert a királyhoz és a királysághoz való ragaszkodás az idegen, gyakran ellenséges érzelmű Habsburgok miatt csupán a nemzeti aspirációk korlátozása és szinte tragikus mérséklése árán jöhetett létre és fejlődhetett. Hogy a Habsburgok bűnei és hibái sem bírták kitépni azt a kegyeletet és azt a tradíciót, amely a magyar szívekben oly mély gyökereket eresztett, amellett bizonyít, hogy a hangulati, illetőleg érzelmi rugókon kívül a magyar royalizmusnak nagy tárgyi alapjai vannak. […]”[14]

Ezen korai munka utolsó fontos eleme talán az egyik legfontosabb és legtöbbször tárgyalásra kerülő pethői koncepciót is megpendíti. Ugyanis már ekkor hivatkozik arra, hogy a királyság teljes restaurálásához elengedhetetlen feltétel az ipari munkásság támogatása. Ez a meglátás az egész életművén végigvonul, és pontos alakot ölt. Figyelemre méltó, hogy mindezt már az 1919-es kaotikus, proletárforradalommal is jellemezhető évében felismerte, és nem vetette el.

Pethő Sándor 1920-tól a Magyarság elnevezésű lap munkatársa, itt írja rengeteg cikkét, életművének nagyobbik felét. A lap mögött ifj. Andrássy Gyula állt,[15] így nem meglepő, hogy ez a sajtóorgánum adott teret a legitimizmus ügyével foglalkozók számára, hogy gondolataikat és nézeteiket kifejtsék. Így reflektálva a bel- és külpolitika történéseire, a világban végbemenő változásokra, és azok legitimizmusra gyakorolt hatásaira.

Pethő is nagyon sok témában, sokszor aktuálpolitikát érintve értekezett. Művei általában tartalmaztak legitimista utalásokat, folyamatosan teljesedett ki eszmerendszere, de igazán nagy, vagy nagyobbnak nevezhető összefoglaló szintézis vagy csak részben szintetizáló műve nem keletkezett az 1920-as években. Mindezek ellenére érdemes néhány cikkébe belepillantani, hogyan sejlenek fel fokozatosan annak az eszmerendszernek a körvonalai, amit később Griger szociális népkirályságnak nevez majd el. 1921-es Gömbös Gyula című cikkében[16] a budaörsi-csatára, IV. Károly második visszatérési kísérletére reflektál. Már ekkor sokat foglalkozik a későbbi miniszterelnökkel, akit eszméi kikristályosodását követően még jobban kritizál. Nem mást, mint Gömböst tartja az egyik legkártékonyabb személynek a legitimizmusra nézve. Pethőre jellemző, hogy egy-egy személyt, politikust, kortársat nem csak egy cikkben vizsgál meg. Gömbössel is így tesz, de sok más személyt is említhetnénk. Ez a reflektáló hajlam, ez a kivételes képesség az, ami Pethőt egyedülállóvá teszi. Hiszen nem csak vizsgálatának tárgyára tekint le ilyenkor újra, meg újra, hogy frissíthesse benyomásait, beépítse mondanivalójába az előző cikk óta eltelt évek eseményeit. Nem, Pethő ilyenkor önmagára is reflektál, saját elveire, nézeteire és leginkább egykori nézőpontjaira. Ennek a tulajdonságnak is köszönhető, hogy a szociális népkirályság kikristályosodó eszméje olyan lesz, ami befogadó, ami minél inkább igyekszik kerülni a konfliktusokat, amely a törésvonalak elsimításában érdekelt. Ez azért válik lehetségessé, mert Pethő sokszor körüljárja azokat a konfliktusokat, amelyek a két világháború közti Magyarország monarchizmusát jellemzik, és igyekszik elsimítani őket. Így amikor előáll eszméivel, új legitimista programot hirdet 1932-ben, nem egy konfliktusos, eléggé ki nem dolgozott eszmerendszert vázol fel. Éppen ellenkezőleg, egy önmagával tisztában levő, önmagát felülbíráló, kiegészítő, ha kell megfoltozó eszmerendszerrel tud majd előállni. Mindennek alapjait ekkor veti meg, ezeken a folyamatokon keresztül érik koherensé a nézőpontja.

Ugyanekkor, a Habsburg-ház trónfosztása kapcsán jegyzi meg Bethlen Istvánról, hogy nála a „társadalompolitikai reakció találkozik az alkotmányjogi radikalizmussal”.[17] Ez az egyik legnagyobb ellentét, amit csak kimondhat, hiszen Pethő teljesen az ellenkezőjét szorgalmazza. Az általa támogatott társadalompolitika előremutató, a szociális érzékenység nevében jár el, bár korántsem ez az, ami motiválja. Ezzel szemben alkotmányjogilag, az állandót, a meglévőt, a megőrzésre méltót, a hagyományt kívánja ápolni. Nézetrendszerében ez a két dolog kölcsönösen kiegészíti, sőt, feltételezi egymást. Hiszen a közintézmények működésében, a közélet folyamatosságában állandóságra van szükség, hogy hozzá lehessen nyúlni olyan nagy társadalmi kérdésekhez, problémakörökhöz, amelyek eddig érintetlenül hevertek. Azonban, ha nem adott az az állapot, amely megteremti azt a nyugalmi helyzetet, amire mindehhez szükség van, akkor nem fog tudni hozzányúlni a politikai hatalom ezekhez a kérdéskörökhöz, és érintetlenül kell hagynia továbbra is. Ez azonban visszahat azokra a folyamatokra, amelyek az állam működését szabályozzák, hiszen az állampolgárok elégedetlenek lesznek az állam működésével, és annak alapvető kereteit is megkérdőjelezik. Így tehát ez a két sarkalatos pont összefügg, és nem kezelhető úgy, ahogyan azt Bethlen teszi. Ekkor jelenik meg művében először, hogy a cél egy népjólétre törekvő állam, amire csak úgy van lehetőség, hogyha az állam számára a nyugalom garanciáját, a forradalmaktól való mentességet a monarchia megléte, fennállása biztosítja.

A keresztény gondolat és legitimitás című cikkében[18] Pethő még a legitimizmus aktív időszakához kíván visszanyúlni, érződik, hogy a királykérdés problémáját megoldhatónak tartja rövid időn belül, de már érződik az is, hogy lassan passzivitásba, defenzívába szorul. Ez a cikk jelöli Pethő életművében a váltást, a két korábban tárgyalt cikkel karöltve azt a folyamatot, hogyan szunnyad el egy időre a királykérdés a nagypolitika számára, hogyan tűnik el, merül feledésbe a róla szóló politikai diskurzus.

Pethő publicisztikáján teljesen végigvonul a revízió gondolata, felesleges lenne itt bármelyik művét kiemelni, hiszen egyen-egyenként mindegyikben találunk erre vonatkozó utalásokat. Nagyon fontos megjegyezni, hogy csakúgy, mint a bármelyik monarchista eszmerendszerben nála is óriási szerepet játszik a volt magyar területek visszaszerzése, és ha a távolban is, de ott lebeg egy közép-európai birodalom vagy monarchikus unió gondolata is. Ez azzal is alátámasztható, hogy Kossuthot említve többször előkerül Pethő Sándornál a dunai népek együttműködésének terve. Tehát Pethő nem csak egyfajta revíziót tudott elképzelni, nyitott volt szemléletében a Trianon falát ledönteni képes más koncepciók felé is.

Másik rendkívül fontos központi témájához kapcsolódik, de az előbb felvett gondolatfonalat is továbbviszi Revízió és szociálpolitika című cikke,[19] amely már 1929-ben íródott. Ekkor már nagy rálátása lehetett a bethleni konszolidáció eredményeire, de még inkább azokra az általa szükségesnek tartott intézkedésekre, amelyek sajnos nem valósultak meg. Ebben a cikkben fejti ki a revíziós politika és a szociális rendszer közt fennálló összefüggéseiket legtisztábban. Ugyanis Pethő Sándornál ez a két dolog is összefonódik, a cikkben világosan kijelenti, hogy nem azért van szükség szociális reformokra, mert pusztán emberjóság munkál benne, vagy éppen a társadalmi igazságosság fokozottabban érvényesülő rendszerét kívánja megteremteni az országban. Nézete szerint a szociális kérdések miatt forrongó, nem rendezett ország és társadalom nem képes véghezvinni a trianoni-békediktátum revízióját. Ahhoz, hogy mindehhez a siker esélyének tudtában kezdhessen hozzá az ország, egyértelműen szükség van a társadalmi osztályok kibékítésére, céljaik egyeztetésére, melyek csak egy sikeres szociálpolitika révén fonódhatnak egybe. Legpontosabban akkor fogalmazza ezt meg, amikor kijelenti: „ha tehát a konszolidáció nem volt képes szétrepeszteni a trianoni rácsokat, akkor nincs más hátra, mint az, hogy helyét átengedje olyan szociális rendszernek, amely nagy tömegek érdekeivé öntudatosítja és nagy tömegek szenvedélyeivé mélyíti a béke revízióját, amely olyan szociálpolitikát csinál, hogy az esetleges várakozás évei ne a társadalmi forradalom mérges gombáit és csíráit halmozzák fel, hanem azokat az erőket gyűjtsék össze és szerezzék meg, amelyek erkölcsi és fizikai alapon egyaránt meg tudják értetni a szomszédokkal a revízió szavát.”[20] Pethő számára a szociálpolitika nem ugyanazt jelenti, amit ma ez alatt a fogalom alatt értünk. Kétségtelen, hogy a szociális ellátórendszer, a különféle társadalombiztosítási formák is ez alá tartoztak, amelyeket ma is leginkább ide sorolunk. Az ilyen témákat célzó kezdeményezések, törvények és reformok végbementek a korban. Azonban ezek csak arra voltak elégségesek, hogy kicsit kozmetikázzák a társadalom igazságtalanságait. Pethő azt akarta elérni, hogy a társadalom szerkezete egy bizonyos szempontból lerázza a korábbi béklyóit, és átrendeződhessen. Mindennek érdekében leginkább egy teljes, és átfogó földreformot tartott szükségesnek. A Szekfű által neobarokknak mondott társadalom meglévő viszonyait, a rendiség átmentett formáival mindenképpen le akart számolni. A hatalmas nagybirtokokat, az egyházak hatalmas nagybirtokrendszerét nem csak kicsit akarta átszabni, mint ahogyan az 1920-as évek elején a Nagyatádi Szabó István-féle földtörvénnyel történt, hanem teljes egészében kívánta átalakítani a rendszert. A régi struktúrákat nagyrészt meg akarta szüntetni, és újakat építeni, hiszen a régiek megtartásával, és korlátozott szinten megvalósuló kozmetikázásával a revízió ügye sem haladhatott előre. Szintén a szociálpolitika kérdéskörébe sorolta Pethő a titkos választójog kérdését. Ezt úgy tartotta kivitelezhetőnek, hogy a titkos szavazás lehetőségének megadásával, amely már önmagában egy hatalmas lépés lenne, rengeteget lehet tenni már önmagában a társadalmi osztályok konfliktusainak rendezéséért. Ezen túlmenően megadja a lehetőséget hosszabb távon, hogy a korábban létrejött struktúrákat át lehessen alakítani. Nem valószínű, hogy pusztán azzal a lépéssel, hogy a szavazójogot mindenhol az országban titkossá tenné a kormányzat, hatalmas, lavinaszerű politikai földmozgásokat generált volna. Azonban megnyitotta volna az utat egy valódi, sokkal inkább konszolidációnak nevezhető folyamat felé. Kezdetben minden bizonnyal csupán azáltal, hogy koalíciós kormányzást tett volna szükségessé az akkori kormánypártok számára.

A második részben a szociális népkirálysághoz köthető másik jelentős alakot, Grieger Miklóst mutatjuk be röviden, valamint Pethő Sándor munkásságának második felével foglalkozunk. A harmadik részben a szociális népkirályság eszméjének értékelésével fejezzük be a cikksorozatot.