Hazafiság és nacionalizmus
posted by bercesa
on p, 09/27/2013 - 09:09
Az alábbiakban José Antonio Primo de Rivera, a spanyol polgárháború ellenforradalmában prominens szerepet játszó Falange alapítója kisesszéjének fordítását közöljük, amely a nacionalizmus és a hazafiasság közti különbséget járja körül. Primo de Rivera szerint a spanyol egységet a pártok, a kulturális különbségeket is mutató régiók közötti nemzetiségi széthúzás és a marxisták által hirdetett osztályharc veszélyezteti leginkább. A probléma gyökerét egyfajta 'nemzeti romantikus' eszményben látja, amely a XIX. századi függetlenségi harcok, forradalmak eszmei alapját is jelentette, amely végül átrajzolta Európa térképét, mégis a mai, vulgáris értelemben vett „jobboldal” ezekre többnyire pozitívan tekint. Bár az írás szorosan nem kapcsolódik a királyságpártisághoz, viszont a királyság azt a fajta, fentebb is problémaként említett különbözőségek feletti egységet valósítja meg, amelyről az alábbi írásban is olvashatunk.
Fordította: Bérces Ádám
A romantikát a naturalizmus jellemezte. „Vissza a természethez” - szólt a jelmondatuk. Ezért a „nemzetet” elkezdték az „őshonossal” azonosítani: a tényezők, amelyek meghatározták a nemzetet az etnikai, nyelvészeti, földrajzi és éghajlattani jellemzők voltak. Szélsőséges esetben a közösségi funkciók, szokások és hagyományok, bár a „hagyomány” szó alatt itt kicsit többet értünk, mint eredeti jelentése, amely egy – talán elérhetetlen – eredet, mint cél felé tartó történelmi folyamatosságot jelöl. A legveszedelmesebb nacionalizmus – széthúzó hatásait figyelembe véve – az, amely így látja a nemzetet. Ha elhiteti, hogy a nemzetet ilyen önkéntelen elemek határozzák meg, a bomlasztó nacionalizmus bevehetetlen lesz. Ezek az önkéntelen elemek kétségkívül összhangban vannak a nézeteikkel. Ezért oly’ egyszerű dolog a lokálpatriotizmus érzése. Ezért lobbannak az emberek oly’ könnyen lángra örömteli elragadtatással saját dalaik, ünnepségeik, földjük láttán. Mindebben van valamiféle érzékiség, ami érezhető a föld ősi, melegséget árasztó illatának áramlásából, amely hasonló a részegséghez vagy a növények tavaszi kiteljesedéséhez. Ez a rusztikus, primitív állapot az, amely a romantikus típusú nacionalizmus törékeny természetét adja.
Semmi sem bosszantja fel jobban az embereket, ha akadályozzák őket legelemibb szükségleteikben: az éhség és a szexualitás (amely hasonló a föld hívásához) kielégítetlensége a legsúlyosabb tragédiák kibontakozásához vezethet. Amikor ezen ősi, mélyen az emberek ösztöneibe táplált érzéseket támadás éri az elemi reakció elkerülhetetlen, még azok esetében is, akik kevésbé ragaszkodnak a nacionalista szellemhez. Ez majdhogynem egy biológiai kérdés. Aki egyszer szembesült a lokálpatriotizmussal azokban igen nehéz felébreszteni az egységre törekvő hazafiasságot. Mindig az egyszerűbb érvényesül. Amikor a patriotizmus leereszkedik az érzékelés síkjára, úgy hogy már szinte egy növény tudata is érzékelni tudja, ahhoz minél közelebb van, annál erősebb lesz.
Hogyan hozzuk tehát vissza nagy, heterogén egységek számára a hazafiasságot? Nem máshogy, mint revideálni a „nemzet” fogalmát és új talapzatra helyezni azt. És alkalmazni a szabályt az „egyén” és a „személy” között: ahogyan a személy az egyénnek, mint a társadalom funkciójának tekinthető, úgy a nemzet, mint a nép az egyetemes rend egy funkciója. A személyt nem az határozza meg, hogy világos vagy sötét bőrű, hogy magas vagy alacsony, vagy ezt, vagy azt a nyelvet beszéli, hanem hogy hordozója egyértelműen meghatározott társadalmi kapcsolatoknak. Csak addig számít személynek, amíg van, aki „a másik”; vagyis a „másikakkal” szemben, „mások” vonatkozásában olyan adó vagy fogadó, olyan pozíciók birtokosa, amelyben eltér a többiektől. A személyiséget tehát nem sejtek összessége határozza meg, hanem a kapcsolatok, amelyeket hordoz. Hasonlóképpen az emberek nem érdemek vagy bármiféle fizikai minőség alapján tartoznak egy nemzethez, hanem az alapján, hogy az egyetemes rendben „mások”, vagyis, hogy sorsuk más, mint a többi nemzeté. Így nem minden embercsoport lesz nemzet, csak azok, amelyek valamilyen történelmi végzetet hivatottak betölteni, amelyet az egyetemes rend határoz meg. Ennek megfelelően felesleges azt vizsgálni, hogy egy nemzet rendelkezik-e a földrajzi, faji vagy nyelvi egység előfeltételeivel, ami számít az az, hogy felfedezze, hogy birtokolja-e az egyetemes rendben meghatározott történelmi sors adta egységet.
A klasszikus korban mindezt világosan látták. Ezért nem használták romantikus értelemben a „haza” és a „nemzet” szavakat vagy kötötték a hazafiasságot egy darabka földhöz. Inkább a „történelmi eszközre” utaló kifejezéseket kedvelték. A „Spanyolország”, mint szó, amely már önmagában is felelősséget hordoz mindig nagyobb jelentőséggel fog bírni, mint „a spanyol nemzet” kifejezés. Angliában, ahol talán a legklasszikusabb patriotizmus él nem csak a patria szó nem létezik, hanem igen kevés ember van, aki egyáltalán szét tudja választani a „Király” szót – az egységük szimbólumát, amely a történelmük során mindvégig működött – az „ország” szótól, amely ezen egység területi alapját jelenti.
Véget ért hát körutunk. De csak akkor, ha így sikerült megértenie, hogy a hazafiasság érvényesülhet a lokális nacionalizmus széthúzó hatása felett. Minden, amit ez utóbbi magába foglal, fel kell ismerni és velük szemben erőteljes törekvést kell ébreszteni egyfajta küldetéstudatos hazafiasság felé, amely a Hazához, mint történelmi egységhez vezet.
José Antonio Primo de Rivera, 1934. április
[Műemléke a Cuencai katedrális falán. Úgy látszik arrafelé is szokás emlékhelyeket rongálni, de a vörös festék csak igazolja létjogosultságát: José Antonio Primo de Riverát 1936. november 20-án végezték ki az akkor még köztársasági területhez tartozó Alicantében fegyveres felkelés előkészítésének vádjával. A történet szerint oly határozott léptekkel ment a kivégzőosztag elé, hogy egyik hóhéra elejtette fegyverét. Utolsó szavai: ¡Arriba España!]
Hozzászólások