A tekintély forrásai - a hagyomány értelmezései a konzervatív és a katolikus gondolkodásban

Hagyomány alatt elsőként általában népszokásokra gondolunk, vagy szóban, illetve írásban hagyományozódott dolgokra, eseményekre, esetlege gondolatokra. Olyan dolgokra, amelyek hasznosnak bizonyultak az életünkben, vagy éppen más életében. Nem gondolkodunk a hagyományról konkrétan, nem gondolkodunk róla valami olyasmiről, mint ami éltet. Pedig így lenne az igazi. Beszélünk ugyanakkor különféle gondolkodói vagy művészeti iskolák hagyományairól, ahogy vallási hagyományról is. Jelen írásban azonban inkább a politikai hagyományra, illetve a katolicizmus hagyomány-felfogására koncentrálok.

Írta: Szilvay Gergely.

A konzervatív hagyományszemlélet

Köztudott, hogy a konzervatív politikai gondolkodás egyik legfőbb alapelve, pillére és kiindulópontja a hagyomány fogalma. Sőt: a konzervativizmus az a sajátos világlátás, attitűd, gondolkodási mód, amely a társadalomátalakító ideológiákkal szemben az eddigit, a fennállót, a szokásokat és a „rendet” védi. Azaz a konzervativizmus az ideológiákkal szemben álló, öntudatra ébredt „hagyomány”. Mondhatnánk, hogy a konzervativizmusnak sajátos gondolkodási és értelmezési módja van, amit nevezhetünk hagyományelvűnek.

Mindezt bemutathatnánk a konzervatív gondolkodók során, kezdve Edmund Burke-től és Joseph de Maistre-től, a legteljesebb kifejtését azonban talán Michael Oakeshottnál találjuk meg, aki még a hagyomány szisztematikus megvédéséhez is ellentmondásosan viszonyult, mivel azzal szerinte ideológiát gyártanánk a hagyományból. (1)

Érdekes, hogy Oakeshott, habár Thomas Hobbes híve volt, két lényeges ponton is különbözött a Leviathán szerzőjétől: míg Hobbes ateista volt, Oakeshott anglikán; s míg Hobbes a természettörvény egyik teoretikusa, Oakeshott elveti a természettörvény koncepcióját, éppen a hagyományelvűsége miatt. Oakeshott a természettörvényt úgy látta, mint ideológiai konstrukciót. Oakeshott egyik tisztelője, a magyar származású, ateista John Kekes viszont kifejezetten Oakeshottal vitába szállva kívánja szükségesnek a konzervativizmus szisztematikus védelmét. (2) Érdemes itt talán utalni Friedrich von Hayek spontaneitás-értelmezésére is, amelyről régóta vita folyik, de a gyakorlatban számos konzervatív politikus tette magáévá. (Hayek konzervativizmusáról Békés Márton és Mándi Tibor vitázott a Kommentár folyóirat hasábjain, 2008-ban.)

A konzervatív hagyományelvűség mindenesetre egyfajta ismeretelméleti szkepticizmusból fakad: eszerint a múlt homályába vesző hagyomány, a gyakorlatok, szokások, intézmények bevett működése már bevált, és ugyan egyáltalán nem biztos, hogy ez ideális (tekintve, hogy az ember természete tökéletlen, köztes, sőt egyesek szerint egyenesen romlott, ezért ideális nem is lehet), mindenesetre nemzedékek tapasztalata igazolja. Ha pedig mi újra akarjuk konstruálni az intézményeket vagy a társadalmat vagy a szokásokat, akkor gőgről (hübrisz) teszünk tanúságot, hiszen egyrészt semmibe vesszük nemzedékek tapasztalatait, másrészt nem vesszük figyelembe, hogy nem tudjuk kiszámítani a nem akart következményeket. Márpedig társadalommérnökösködésünk eredménye az lehet, hogy több rosszat szabadítunk embertársainkra, mint amennyi rosszat kiküszöböltünk. Ez a fajta hagyományigazolás egyébként együtt jár a lokálisra való koncentrálással és egyfajta kultúrrelativizmussal is.

A katolikus kifogás

Mindazonáltal igen érdekes, hogy míg számos nagy konzervatív teoretikus katolikus volt, a katolikus egyház nem teljesen úgy gondolkozott a hagyományról, ahogy ők. Elég talán csak megemlíteni, hogy 1835-ben Louis-Eugéne Bratuain strasbourgi szemináriumi igazgatónak és professzornak alá kellett írnia egy tételsort, amelyben megtagadja fideizmusát és tradicionalizmusát, és elismeri, hogy a hit és Isten léte ésszel bizonyítható, belátható dolgok.

Eszerint: „1. A következtető gondolkodás képes arra, hogy Isten létét bizonyossággal bizonyítsa. (…) A hit, mely az ég ajándéka, a kinyilatkoztatásnál későbbi, ezért Isten létének bizonyítása céljából az istentagadókkal szemben hivatkozni rá nem lehet.” Ugyanakkor: „2. A mózesi kinyilatkoztatást a Zsinagóga és a kereszténység szóbeli és írott hagyománya biztonsággal igazolja. 3. A keresztény kinyilatkoztatás Jézus Krisztus csodáiból vett bizonysága, mely a szemtanúk számára érzékelhető és megdöbbentő volt, erejéből és fényességéből a rákövetkező nemzedékek előtt sem veszített. Ennek bizonyítékát minden keresztény szóbeli és írásbeli hagyományában megtaláljuk. Éppen ezen kettős hagyomány alapján kell bizonyítanunk azok számára, akik azt elvetik, vagy még nem fogadták el ugyan, de vágyakoznak utána. (…) 5. Az ész használata megelőzi a hitet és az embert a kinyilatkoztatás és a kegyelem révén vezeti hozzá.” (3)

Itt érdemes utalni a keresztény tanítást, pontosabban Isten létét, Krisztus istenségét, illetve az őt képviselő földi intézmény, az egyház (vagy épp egyházak) létének jogosultságát és annak hitelességét racionális alapon legutóbb Richard Swinburne angol analitikus filozófus, a cambridge-i egyetem nyugalmazott professzora próbálta igazolni. Az eredetileg kémikus Swinburne a hatvanas években robbant be a filozófiai köztudatba, „munkássága során leginkább vallásfilozófiával és tudományfilozófiával foglalkozott, érvelése száraz, földhözragadt, hideg és logikus. Magnum opusként is felfogható trilógiája a The Coherence of Theism; The Existence of God; és a Faith and Reason. Az Isten, vallás, kereszténység és egyház mellett felhozott érveit összefoglaló művei a természetes teológia témakörébe tartoznak. Ő maga anglikán hitről tért át ortodoxnak”– ahogy a Mandiner blog írta Swinburne nemrég magyarul megjelent könyve, az Isten volt-e Jézus? recenziójában, amely a valószínűségszámítást veti be Isten, Krisztus és az egyház igazolására.

Látható, hogy a katolikus egyház elutasítja azt az elgondolást, miszerint a keresztény hit csupán valamiféle megvilágosodás, intuíció, esetleg hagyomány alapján lenne elfogadható, és kifejezetten kiáll a hit melletti racionális érvelés lehetősége mellett. A katolicizmus, legalábbis az egyház hivatalos tanítása tehát elítéli azt a fajta tradicionalizmust, amely szerint a természetes emberi ész nem képes metafizikai igazságokhoz – pl. Isten létezésének felismeréséhez – eljutni, hanem e téren a közösség hagyományára kénytelen hagyatkozni, amely végső soron egy, az ősidőkben nyert természetfeletti kinyilatkoztatást közvetít metafizikai téren is az egyének számára. Emellett a katolicizmus a természettörvényt és az ember változhatatlan természetét a különféle lokális hagyományok elé helyezi, a lokális hagyományoknak csak ezeken belül hagyva mozgásteret. Mindezek kapcsán a katolicizmust – különösen pedig a tomizmust – többször vádolták azzal a múltban, hogy nem szentel kellő figyelmet az ember hagyományra utaltságának, konkrét kultúrába való beágyazottságának, történetiségének (ami viszont a lokalitások iránt elkötelezett, az univerzálisra kevésbé nyitott konzervativizmus igencsak hangsúlyoz). Ugyanakkor a racionálist hangsúlyozó tomizmus mellett létezik egy szkeptikusabb gondolkodási hagyomány is, amely Szent Ágostonra vezethető vissza, és általában a konzervatív gondolkodók inkább ezt tették magukévá, a gondolatmenetem elején említett ismeretelméleti szkepszis jegyében.

A fent említett dokumentum sűrűn emleget egy bizonyos „kettős hagyomány”-t, amely egyrészt szóbeli, másrészt írott. Ez egyfajta teológiai hagyomány, amely azt írja elő, hogy az egyház tanítóhivatala nem változtathat meg semmit a hit tartalmában, a „hitletétemény”-ben (depositum fidei), amelyet Krisztus bízott rá, csupán kibonthatja, magyarázhatja, értelmezheti azt, és persze tovább kell adnia. Ezen a ponton nem tekinthetünk el a hagyomány szó latinból származó szinonimájának, a tradíciónak az eredetétől: a traditio a tradere, továbbadni igéből származik, akárcsak az angol nyelv trade igéje (kereskedik).

A Katolikus Egyházban a reformáció kapcsán, a tridenti zsinaton nyert megerősítést és kapott újra hangsúlyt a hagyományelvűség. Jól látszik ez a Szentírás eredetéről szóló vitákban: a protestantizmus csak a Bibliára alapoz, míg a Katolikus Egyházban a hitnek és tanításnak két forrása van: a Biblia és a Szenthagyomány. Sőt: a Biblia a Szenthagyomány írott részeként jött létre, az első századokban a szóbeli hagyomány alapján döntötték el, mi tartozik a kánoni szövegek közé és mi nem. Így hamis az a felfogás, amely szerint a kereszténység a meglévő Bibliára alapoz, hiszen a Bibliát is a kereszténység „hozta létre”, legalábbis az Újszövetséget és a jelen kánont.

A II. Vatikáni Zsinat óta az Egyházban is jelentős viták folynak a hagyomány mibenlétéről úgynevezett „tradicionalisták” és mások közt. Ennek központi kérdése, hogy a zsinat törés volt-e az Egyház életében, eltörölte, vagy csupán a kor követelményeihez alkalmazta a korábbi hagyományokat. A tradicionalisták egyes csoportjai, akik elvetik a zsinatot, és a progresszivisták, akik a zsinat előtti időket vetik el, törésként értelmezik a II. Vatikánumot, csak mindketten más szempontból. Ellenben XVI. Benedek pápa híres, 2005-ös karácsonyi beszédében ejtette ki a „kontinuitás hermeneutikájá”-nak elméletét, miszerint a zsinatot folytonosságként kell értelmezni, nem pedig törésként. Ez nem felesleges elméletieskedés, hanem gyakorlatilag annak kérdése, hogy a zsinat utáni egyház úgymond „felváltja” vagy csak „kiegyensúlyozza” a korábbit: például az intézményes-jogi egyházkép (ekkléziológia) helyébe lép a közösségi egyház értelmezése (törés), vagy pedig kiegészíti, kiegyensúlyozza azt (folytonosság).

Érdekes, hogy milyen ellentétek, azonosságok és átfedések vannak a konzervatív politikai gondolkodók hagyományértelmezése, illetve a katolikus egyház hagyományfelfogása közt. A katolicizmus ugyanis, mint említettük, a természettörvényre alapozó, univerzális igényű vallás. Így könnyen lehet, hogy szemben áll annak a konzervativizmusnak a tradicionalizmusával (a teológiai jellegű tradicionalista szkepticizmusával mindenképp) és kultúrrelativizmusával, amellyel egyébként gyakran kölcsönösen támogatják egymást politikai-közéleti kérdésekben. S míg a katolicizmus a kultúrrelativizmust tartja „liberalizmusnak”, addig számos tradicionalista a felvilágosodás természettörvény-alapú gondolkodása miatt az „elméleti konstrukciónak” tartott, univerzalista természettörvényt fogja liberalizmusként elítélni. Egy példa erre az emberi jogok ideológiája. A katolikus egyház a természettörvény alapján nem az emberi jogok létezésével, hanem azok tartalmával vitatkozik; míg a tradicionalisták közül vannak, akik az egész emberijogi gondolkodást elvetik.

Hogy a fentiekben vázolt, kultúrrelativista hagyományelvűség és a természettörvény elmélete összeegyeztethető-e, ez egyrészt a jogászok, másrészt a kultúrantropológusok dolga (hisz utóbbiak tudják megvizsgálni, mikor, hol, milyen kultúrában milyen szokások éltek). Másrészt számos konzervatív gondolkodó is próbálkozott vele. Richard Weaver például összegyűjtött írásai például In defense of tradition címmel adattak ki, emellett pedig írt egy klasszikust a természettörvényről (Ideas have consequences). A Throne and Altar blog szerzője is úgy fogalmazott a Konzervatórium által lefordított, hagyomány védelmében írt cikkében:

„Úgy tűnhet, mintha a konzervativizmus alapvetően inkoherens volna. A legtöbb konzervatív két forrásból eredezteti a tekintélyt: a természeti törvényből és a hagyományból. Mindkettő lényeges, ha a konzervatív meg akarja védeni a különböző kultúrákat, anélkül, hogy teljes kulturális relativizmusba süllyedne. Ugyanakkor nincs okunk a priori feltételezni, hogy a tekintély eme két forrása mindig konzisztens lesz. Ez nem csupán elméleti probléma – ezzel kapcsolatban a liberálisok fáradhatatlanul mutatnak rá a régi korok gonosz szokásaira: az ellenség rabszolgává tételére, a Taigetoszra kitett csecsemőkre, a kultikus prostitúcióra, a gladiátorjátékokra, a poligámiára, stb.”

A szerző példákkal tarkítva a problémát a következőképp oldja meg: „Egy bizonyos hagyomány a természettörvény sajátos megtestesülése, és nem kerülhet ellentétbe ezzel a törvénnyel anélkül, hogy ne tagadná meg saját természetét, mint hagyomány. A „rossz hagyományok” történelmi példái általában olyan rossz szokásokra utalnak, amelyek nem voltak erkölcsileg kötelezőek úgy, ahogy a hagyomány az. Például sosem volt erkölcsi kötelesség rabszolgákat tartani, rabszolgának lenni vagy egynél több feleséget tartani.”

Igen ám, csakhogy a természettörvényt többnyire részint az ésszel szokás igazolni (feltárni, megvédeni, stb.), Jacob Cornides például azt mondja: megfelel a természettörvénynek az a szabály, ami „általánosan elismert különböző helyeken és különböző időkben”, másrészt a szabály „legyen ésszerű és méltányos”. Hozzáteszi: „a természetjog nagyon egyszerű és magától értetődő elvekből építkezik, de minél inkább be akarunk hatolni szövevényeibe, annál bonyolultabbá válik: ösztönösen tudjuk, hogy hol húzódik a megengedett és a meg nem engedett közötti határ, mégis avatott tudósok kellenek a határ pontos megállapításához.” Nos, míg az első ismérv épp hagyományelvű igazolásnak is nevezhető, egy Oakeshott-féle szkeptikus tradicionalistának épp az észelvű, második ismérvvel lehet, hogy baja támadna.

Az utóbbi időben ugyanakkor a katolicizmus is nagyobb figyelmet szentel az egyes ember kultúrába, hagyományba való beágyazottságának. Vegyük csak II. János Pál Fides et Ratio enciklikáját (különösen a 31., az 52. és a 70-72. szakaszt), Az Egyház társadalmi tanításának kompendium (a 20., a 141., a 157., a 195., a 366. és a 435-437. szakaszt) és a II. vatikáni zsinat Ad Gentes kezdetű határozatának 22. pontját. Az egész kérdéskör szempontjából különösen érdekes volna megvizsgálni az egyszerre konzervatív és katolikus szerzők álláspontját a kérdésben. (Érdekes lehet, hogy a régimódibb konzervativizmus kultúrpluralizmusával talán összeegyeztethetőbb a II. Vatikáni Zsinat utáni egyházi felfogás, annak ellenére, hogy az ilyen régimódibb konzervatívok a zsinat előtti katolicizmussal szimpatizálnak általában.) Ugyanakkor a zsinat előtti katolicizmus is élt a vallás tartalmával, tanításával összeegyeztethető hagyományok megtartásának lehetőségével: speciálisan katolikus (és jezsuita) fogalom az inkulturáció, amelyet a Jézus Társaságához tartozó Matteo Ricci (1552-1610) „talált fel”, mikor Kínába ment térítőútra: előbb beilleszkedett a helyi társadalomba, a helyiek ruháját hordta, a helyiek ételeit ette, s utána látott hozzá misszionárius munkájához. A kereszténység ma is a „legvirulensebb” vallás, amely a leginkább alkalmazkodni tud a helyi civilizációhoz, kultúrához, szokásokhoz, ha tetszik, hagyományhoz. A nagy keresztény térítők pedig Szent Pál óta ügyeltek rá, hogy a helyiek fogalmaival próbálják meg elmagyarázni, miért érkeztek valahova.

Előzetes meglátásom szerint a két hagyományfelfogás, a katolikus és a konzervatív más területekre koncentrálva összeegyeztethető: a konzervatív tradicionalista szkepticizmust a praktikus, mindennapi életre, a társadalomra és a politikai intézményekre vonatkoztatva, a katolikus felfogást pedig meghagyva teológiai fogalomnak (szenthagyomány) a két felfogás lehet, hogy összefér. Végső soron a katolikus egyház is hangoztatja, hogy elsősorban vallási és etikai igazságokkal szolgál, és azokat sem önerőből fedezte fel az ember, hanem Isten jött el hozzá (kivéve természettörvény, ami önerőből is felfedezhetünk, illetve a „szívünkbe van írva, ahogy mondani szokták). A társadalmi berendezkedés, államélet mikéntjét illetően azonban csak általános irányelvekkel szolgál a katolicizmus, teret engedve a helyi változatok számára, valamint helyet hagyva a tradicionalizmus társadalomkonstrukció iránt tanúsított szkepticizmusának.

Amely szkepticizmus érdekes módon szerintem első ránézésre hasonlatos a posztmodern relativista szkepticizmusához, csak a megoldása más: míg a posztmodern megmarad az ismeretelméleti vákuumban, és ezt a vákuumot a szabadsággal és az elnyomás alóli felszabadítással igazolná, addig az ágostoni, szkeptikus konzervativizmus erre adja a hagyományelvű megoldást: ha nem tudjuk, nem ismerjük az igazságot magunktól, akkor forduljunk a biztoshoz, beválthoz, és bízzunk a múlt nemzedékek tapasztalatában.

JEGYZETEK:

1; Ideológia és hagyomány viszonyát vizsgálja többek közt Oakeshott nyomán az angolszáz konzervatív és neokonzervatív gondolkodásban Mándi Tibor Ideológia és hagyomány című kötete (Századvég, 2012)
2; John Kekes: A konzervativizmus ésszerűsége. Európa Kiadó, 2001
3; Denzinger-Hünemann: Hitvallások és az Egyház tanítóhivatalának megnyilatkozásai. 2751-2756, 546. o. Örökmécs kiadó – Szent István Társulat, 2004.