Demokrácia, Diktatúra, Monarchia - Érvek a monarchia mellett (Bevezetés)

Durva leegyszerűsítést követnénk el, ha azt állítanánk, hogy néhány olyan fogalom mint a „demokrácia” vagy a „diktatúra” kielégítően meghatározná azokat a kísérleteket, amelyeket az emberiség hosszú dokumentált története folyamán az államszervezés, és a meghatározott államformákon alapuló politikai hatalomgyakorlás tekintetében kifejtett. Abban azonban meglehetős konszenzus mutatkozik, hogy szükség van a hatalmi-uralmi rendszerek valamilyen osztályozására, klasszifikációjára...

Írta: Pető Zoltán

Ez az igény már Platónnál is megjelent, ahol a politikai filozófia mint a filozófiai vizsgálódás egy meghatározott területe először merült fel a nyugati filozófia történetében. Ha ezt a módszert választjuk – habár mindvégig tisztában kell lennünk azzal, hogy korántsem ad ellentmondásoktól vagy bizonyos homályosságtól mentes képet a lehetséges államok berendezkedéséről, mégis egy olyan megközelítő leíráshoz juthatunk, amely a klasszikus politikai gondolkodás ilyen irányú kísérleteit idézi.

Jól ismert az a klasszifikáció, amelyet Platón először az Államférfiben, majd a Törvényekben is vázol, s amelyet később Arisztotelész, majd Polübiosz és Ciceró is, - igaz bizonyos módosításokkal, - de használtak és átvettek. Eszerint vannak igazságos és igazságtalan államformák, olyanok, amelyek elősegítik a „jó életet” és olyanok, amelyek határozott akadályozzák. Platón legfőbb kritériuma e vonatkozásban az, hogy a kormányzók a saját előnyükre (és a közösség hátrányára) vagy éppen a közösség előnyére gyakorolják e a kormányzás feladatát. Az hogy a kormányforma megfelelő, igazságos-e nem attól függ elsősorban, hogy ki gyakorolja a hatalmat, hanem attól hogy hogyan. Arisztotelész Politikájában több igazságos kormányzati forma is elképzelhető, olyanok mint a politeia, a monarchia, az arisztokrácia; ezek mind a „jó rend” bizonyos eseteként értelmezhetőek. Az összes többi, ettől különböző kormányzati forma; mint az oligarchia, a demokrácia, vagy a türannisz, nem saját jogon létező politikai entitások, hanem csupán a három alapvető kategória devalválódott formáit jelenítik meg. Emellett azonban mind Platón mind Arisztotelész azt sugallják, hogy lényegileg csupán egyetlen államforma érdemes az „állam” megnevezésre: Platón Államának görög címe - Politeia - megegyezik Arisztotelész „legideálisabb államformájával” amelynek elnevezése szintén politeia, vagyis egyszerűen: állam.

Véleményünk szerint Platón és Arisztotelész kérdése máig érvényben van: ha már mindenképpen szükség van államra, vajon milyen legyen a legjobb, vagy éppen a „legkevésbé rossz”? Hogyan határozható meg egy ilyen értelemben vett ideális államforma egyáltalán nem hiábavaló kísérlet-e egy ilyet keresni, és ha megtalálni vélnénk vajon megvalósítható-e a gyakorlatban?

Ebben a tanulmányban kérdésre próbálunk egyfajta választ keresni három lehetséges kormányzati forma tulajdonságainak összevetése során.

Demokrácia, diktatúra, monarchia: első látásra nem tűnnek különösebben deifintív fogalmaknak,[1] azonban mégis ezt a három kifejezést használjuk egyfajta klasszifikációként és összehasonlítási alapként. Elsősorban éppen azért teszünk így, mert ezek a fogalmak éppenséggel tág határok között értelmezhetőek, ugyanakkor létezik egy viszonylagos konszenzus arról hogy mit értünk alattunk, amíg az oligarchia a köztársaság vagy éppen az arisztokrácia, amelyek önmagukban sokkal szűkebb és pontosabb terminusoknak tűnnek, nélkülözik azokat az általános jellemzőket és tendenciákat, amelyek a létező kormányzatok gyakorlati működését meghatározzák.

Demokrácia

A félreértések elkerülése végett azt már a kezdettekkor szeretnénk tisztázni, hogy a demokrácia és a köztársaság fogalmát sok esetben használjuk majd csereszabatos módon, holott tisztában vagyunk azzal a magától értetődő megkülönböztető kritériumrendszerrel, amelyet a „klasszikus republikanizmus” e tekintetben felállított. Nem azért teszünk így, mert anakronisztikus visszavetítéseket szeretnénk végrehajtani, vagy egy olyan hibás terminológiát követni és alkalmazni, amely gyakran maga is szentimentális indokból kifolyólag beszél például a „római demokrácia bukásáról,” inkább szeretnénk megragadni azt a hajlamot, amely minden köztársaságinak nevezhető intézményrendszer gyökerében rejtőzik: az elitek által uralt és irányított köztársaságok hajlamosak demokráciává válni. A két nagyon kézenfekvő példa erre a Gracchusok és Sulla fellépése közötti Róma politikai változásai illetve az Egyesült Államok első hatvan éve, amely a szigorú „klasszikus republikanizmus” dominanciájától (John Adams, Alexander Hamilton, Thomas Jefferson) folyamatosan tolódott el a „jacksoni demokrácia” irányába.[2] Hasonló folyamat térben és időben egymástól távol eső helyszíneken is lejátszódott már, mint mondjuk a középkori Velencében vagy az ókori Athénban.

Mindezzel együtt a demokrácia egy meglehetősen nehezen megragadható fogalom. Ahogyan T. S. Eliot is rámutat: „egyszerre jelent túl sok mindent és túl keveset,” a demokráciát annyit emlegetik különböző fogalmi keretekbe ágyazva, hogy voltaképpeni jelentése gyakran teljességgel kiüresedik. A demokrácia egyszerre kormányzati rendszer, ideológia, hitvallás, a jó rend szinonimája, de adott esetben csupán egyszerűen eljárások rendszere, amelynek bármi is legyen az eredménye, a tény hogy ezen eljárások „demokratikusak” garantálja legitimitásukat. A demokrácia persze szó szerinti jelentése szerint egyszerűen a nép hatalma: ez azonban megint csak homályos, és bizonyos esetekben félrevezető kifejezés lehet. Ha a nép hatalmának fogalmát annak legszélesebb értelmében használjuk, akkor elsősorban a népszuverenitás princípiumához jutunk el, de az alapelv, amely szerint minden hatalom a néptől származik még egyáltalán nem tesz egy politikai rendszert ab ovo demokratikussá. Justinianus császár törvénykönyvében a Corpus Iuris Civilis -ben is találhatóak olyan passzusok, amelyek szerint a „a főhatalmat a római nép birtokolja.” Az úgynevezett lex regia által a nép főhatalmát egyszerűen átruházza a császárra. Ez a törvény, bizonyos jogtörténészi vélekedések szerint a leges de imperio leszármazottja: annak a törvénynek, amellyel a népgyűlés a principatus idején hatalmat adott minden egyes császárnak az uralkodásra.[3] A népszuverenitás ilyen határozott állítása ellenére sem nevezhetjük a principatus korszakát a demokrácia idejének Rómában. A probléma ott kezdődik, hogy a nép önkormányzata csupán elméletben képzelhető el, senki sem képes ugyanabban az időben kormányozni és „kormányozva lenni” vagyis a demokrácia sok esetben csupán az átadás aktusára korlátozódik. A demokrácia elve ugyanakkor azt is kimondja, hogy a kormányzók és a kormányzottak csupán a funkció tekintetben különböznek. Elméletben minden kormányzottból lehet kormányzó és vice versa, mert a demokráciában az elemek egymással (elméletben korlátlanul) felcserélhetőek. Egyik elem sem jelent valamilyen minőségi többletet egy másikhoz képest, s ez annyit jelent mintha tökéletesen egyenlő „súlyú” vagy „nagyságú” egységekkel dolgoznánk. Sok esetben, amikor a demokráciát minden egyéb mellékjelentésétől megtisztítottuk eljutunk a fogalom legszűkebb értelmezéséhez, amely elsősorbanegyenlőség, ebből következően pedig a többség elvének mindenek feletti állítása.

A demokrácia – amelyet Platón és Arisztotelész mint a rossz kormányzat egy tipikus esetét bélyegzett meg, a modern (kortárs) poltikafilozófiai diskurzusokban egyértelműen az egyetlen elfogadható berendezkedés, ez egyetlen „politeia” szintjére emelkedik. Egy ilyen gondolkodás szerint a felnőtt, és önmagát egyre növekvő mértékben megvalósító emberiség számára kizárólag a demokrácia az, amit mindenhol és mindenben érvényesíteni kell: minden, ami ezt korlátozza csak és kizárólag negatívum lehet. A diktatúra, - a politikai színterén elképzelhető legnagyobb veszély – a demokrácia totális ellentéte: mindenki, aki a demokráciát gyengíteni, vagy valamilyen értelemben és mértékben mérsékelni szeretné, máris egy lépést tett az örökké sötét árnyékot vető, és mindig a valahol háttérben kísértő diktatúra felé. Ez a két alapelv antagonisztikus ellentétben áll egymással: a legtöbb demokrata szerint a történelemben azonban az mutatkozik meg, hogy az emberiség politikai gyakorlata az általános felvilágosodással összhangban fokozatosan tolódott a diktatórikus (autoriter) alapelv felől a demokratikus felé.

Diktatúra

Kevés, a politikaelmélet körébe tartozó fogalomnak van rosszabb csengése a modern fülek számára mint a diktatúrának. Habár a terminus szintén éppen eléggé homályos, diktatúra alatt általában valami olyasmit értenek, amely legtisztább valóját tekintve egy modern irodalmi műben, George Orwell 1984-ében fejeződik ki, és különös módon sokkal inkább köthető egy szintén rendkívül homályos körvonalakkal leírható, és nem kellőképpen meghatározott „fasizmushoz” mint a szocializmushoz. Emellett olyasvalamit is jelöl, amely a demokrácia sui generis ellentéte. A diktatúrának valamiképpen a hatalom illegitim módon történő gyakorlásához van köze, míg a demokrácia a jogosság kritériumaival kapcsolódik össze, sőt nem egy esetben a demokrácia és a törvények uralma valamint a jogbiztonság és a jogállam egyet jelentenek, diktatúra alatt pedig az összes olyan hatalomgyakorlási mód értendő, amely ezeket nélkülözi.

A diktatúra minden kétséget kizáróan valóban az önkényuralom egy formája, de az már egyáltalán nem igazolható ilyen bizonyossággal, hogy egyben a demokrácia diametriális ellentéte is lenne. Másodlagos jelentőségű, hogy az önkényuralom gyakorlója milyen jogcím alatt teszi ezt, ha a „proletariátust”, vagy a „fajt” esetleg a „nemzetet” megtestesítő vezér a rousseau-i volonté générale megtestesítőjeként tűnik fel. A népszuverenitás demokratikus princípiuma tökéletes táptalajt szolgáltathat az önkényuralom számára. Nem egyedülálló módon, de különösen a 20. századi diktatúrákban igaz az, hogy a szuverenitást úgymond demokratikus alapokra helyezik, ahol a vezér valamiképpen mindig a „nép egyszerű fia” aki az osztálytársadalom igazságtalanságaival szemben lép a politika területére, és alapelve mindig egalitárius. Gyakran egy tágan értelmezett osztályharc mechanizmusába illeszkedik: ez még akkor is igaz, ha mondjuk Mussolini, de különösen Hitler retorikai szinten határozottan elvetette a marxista filozófiát és fogalomhasználatot. E tekintetben a modern diktatúrák természete sajátos egyezéseket mutat az antikvitás bizonyos példáival, mint amilyen például Athén türannosza Peiszisztratosz esetében láthatjuk, aki éppúgy az „egyszerű nép” a „démosz” nevében lépett fel az arisztokratikus rendszer igazságtalanságaival szemben, mint később, és bizonyos hangsúlyeltolódásokkal Caesar, Marius híve a populista párt szimpatizánsa tette, aki a plebs és az elszegényedő kisbirtokos parasztság köréből toborozta első párthíveinek többségét. A diktatúra és a demokrácia természetét tekintve közös továbbá, hogy tiszta formájuk szerint nem ismerik a „fékek és ellensúlyok” rendszerét: a legtisztább demokrácia az lenne, ha minél több (lehetőleg minden egyes) felmerülő kérdésben minél nagyobb többség véleményét kikérnénk. Mivel a maga egyszerűségében megfogalmazott többségi elv nem ismeri el a kvalitatív kritériumokat, a döntés lehetősége mindig csak a mennyiség kérdése lenne, vagyis utat nyitnánk a többség abszolút zsarnoksága felé, és ilyen szempontból mindegy hogy egy vagy egymillió zsarnok akaratának adunk szabad utat. (Tocqueville) Az elv, amely miatt mind a demokrácia mind a diktatúra egyáltalán működni képesek az, hogy ezek létező formájukban nem „szigorú” demokráciák és diktatúrák: az egyenlőségre alapozó, demokratikusnak nevezett rendszerek is több-kevesebb teret adnak az emberek közötti természetes különbségeknek (és az ebből következő hierarchiának és az autoritásnak): ez az elv megjelenik például a legfelsőbb bíróságok rendszerében, vagy a köztársasági elnök vétójában, prezidenciális rendszerekben pedig jelen van az elnöki hatalom bizonyos autoritása és „karizmája.”

A diktatúrák ritkán működnek teljes egészében egyetlen személy döntéseinek alapján - ez már csak az embernek, mint véges lénynek a természetes korlátait figyelembe véve is teljességgel lehetetlen lenne - egyszerűen nem igaz az, hogy egy államot egy nagyon kivételes személy feltételezett mindentudása irányítani tudna – és hatványozottan nem igaz ez a modern állam esetében.[4] A gyakorlatban a diktatúrák is egy szélesebb társadalmi-politikai konszenzusra támaszkodnak, mégpedig a saját jól felfogott érdekükben – az elég, ilyen szempontból okos diktátorok, mint például Sztálin adott esetben be tudták látni saját korlátaikat, és amíg továbbra is a mindentudó vezér szerepében tetszelegnek, a valóságban átadják a döntés jogát és a kezdeményezést, egy hozzáértő személynek vagy testületnek.

Monarchia

Amíg a demokrácia és a diktatúra fogalmait általában antagonisztikusan szembe szokás állítani egymással, a monarchia nem szerepel a kortárs politikai filozófiai diskurzusban komolyan vehető alternatívaként. Általában úgy tekintenek rá, mint a múlt egy relikviájára amely lehet éppen tiszteletreméltó („konzervatív jobboldal”) vagy éppen átkozott örökséget hordozó (baloldal) esetleg indifferens, de mindenféleképpen valami olyasmi, ami esszenciálisan a múlthoz tartozik, és amelynek nincsen komolyan vehető politikai realitása a jelenben.

A legújabb kori történelem egy szakaszában, amely a francia forradalommal kezdődött és az első világháborúval fejeződött be, a monarchiák gyengeségeit, hanyatlását és bukását láthattuk. Egy alapvetően evolucionisztikus beállítottságú szemlélet számára, amely a „survival of the fittest” alapeszméjét tartja szem előtt, ez egyértelmű jelnek tűnik a monarchia kimerülésével kapcsolatban. Amikor a monarchia, mint egy komolyan vehető politikai alternatíva felmerül, amely mind a demokráciával mind a diktatúrával szembeállítható, általában az eszme idejétmúltságára hivatkoznak, egészen egyszerűen azért, mert a királyság valami olyasminek tűnik, amelyen az emberi történelem iránya egyszerűen túlmutat.

Ennek ellenére - ha jócskán megváltozott és „legyengített” formában is persze, - a monarchia még velünk élő valóság, amely paradox módon éppen a nyugati világnak azokban az országaiban maradt fenn valamilyen formában, amelyek a közvélekedés szerint egyáltalán nem tartoztak Európa elmaradottabb részéhez. A monarchia kortárs formája, amelyben a király uralkodik, de nem kormányoz (de még uralkodása is merő szimbólum), s amelyet éppúgy neveznek ceremoniálisnak mint parlamentárisnak persze alig nevezhető monarchiának a szó eredeti jelentése és értelme szerint, amely nem más, mint: egyeduralom. Meglehetősen paradox azonban, hogy éppen ennek a ténynek köszönhető a jelenkori parlamentáris monarchiák viszonylagos népszerűsége: a semlegességi elvből kifolyólag a népszerűtlen politikai döntések sarát a miniszterelnökök vagy más kormányfők viselik, így paradox módon a monarchia viszonylagos tétlenségre korlátozott volta a modern korban még bizonyos hasznot is hajt az eszme számára.

A helyzet azonban, még egy relatíve közelinek tekinthető történelmi periódusban is egészen másképpen festett. Az első világháború, amely sok tekintetben „ancien régime” tényleges politikai-ideológiai végének tekinthető, egy olyan Európában kezdődött, ahol csupán három köztársaság létezett (Franciaország, Svájc és Portugália - ez utóbbi is csupán 1910 óta, forradalmi események és az 1908-as lisszaboni királygyilkosságeredményeként) és a monarchikus hatalomgyakorlásnak az a formája, amely eredetét tekintve a „gótikus” és a görög-római princípiumokat ötvözte – habár nem teljesen érintetlenül a kor általános tendenciáitól, – de még mindig domináns pozícióban volt. A vezető hatalmak közül csupán Franciaországban létesítettek köztársaságot, Amerika egyszerűen nem tűnt tényezőnek, a nagy történelmi dinasztiák pedig, mint a Habsburgok az Osztrák-Magyar Monarchiában, a Bourbonok Spanyolországban, a Honenzollernek a Német vagy a Romanovok az Orosz Birodalomban még mindig vezető szerepet foglaltak el a kontinens életében. Alig több mint négy év múlva ezek a nagynevű, hatalmukat évszázadokon át megőrző dinasztiák mind eltűntek a politikai élet színpadáról vagy teljesen jelentéktelenné váltak nagyhatalmi szempontból: a soknemzetiségű, történelmi kontinuitást hordozó birodalmak szinte pillanatok alatti felbomlásával pedig olyan példátlan kulturális sokk következett be a kontinens életében, amelyet sok szempontból azóta sem tudott kiheverni. Még Nagy-Britanniában, Olaszországban, Spanyolországban, a Benelux és skandináv országokban is, ahol a monarchia névlegesen fennmaradt az uralkodók hatalmát a lehetséges minimumra korlátozták.

A régi monarchikus birodalmak azonban egyáltalán nem „végelgyengülésben haltak meg” hanem képletesen szólva „meggyilkolták” őket: az eltüntetésükhöz egy olyan, addig példa nélküli háborúra volt szükség, amely korábban elképzelhetetlennek, elképzelhetetlenül brutálisnak tűnt. Szinte szükségtelen arra utalni, hogy ez a háború egyáltalán nem volt következménye az Európában prevalens dinasztikus elvnek, mint ahogy ahhoz sincs köze, hogy a casus belli, éppen az egyik legfontosabb dinasztia trónörökösének meggyilkolása volt. Mivel meggyőződésünk, hogy a történelmet elsősorban az eszmék és csak másodsorban az anyagi tényezők határozzák meg, igazat kell adnunk Bibó Istvánnak, aki Az európai társadalomfejlődés értelméről című tanulmányában azt írja, hogy a francia forradalom nem ért véget a thermidori puccsal, vagy éppen Napóleon bukásával, hanem az általa elindított folyamatok azóta is hatnak. [5] Mintha továbbgyűrűző földalatti rengésvonalakról lenne szó: a francia forradalom eszméi kicsit több mint egy évszázad alatt tökéletesen aláaknázták a tradicionális - vagy legalábbis a hagyományos struktúrákat részben még őrző - Európa erődítményét. Az első világháború csupán az utolsó lökést adta meg ennek a folyamatban lévő összeomlásnak.

Ahogyan von Kuehnelt-Leddihn írja, a francia forradalom „halhatatlan” princípiumairól:

Robespierre, mielőtt a notre chère mère la guillotine alá vonszolták, azt tervezte, hogy valamennyi francia férfit és nőt egyenruhába bújtat. Ezen kívül fel akarta számolni az összes templomtornyot, mivel „antidemokratikusnak” találta, hogy a többi épület fölé magasodnak. Az egyenlőség ideájával az antik demokrácia újjáélesztése szorosan összefonódott a „nacionalizmussal”, egy olyan fogalommal, amelyet a legtöbb európai azonosnak tart az amerikaiak „etnikai megkülönböztetés”-ével (ezt nem szabad összekeverni a rasszizmussal, amely nem egy nyelvi-kulturális fogalom, hanem biológiai). Az alapvető hajtóerő az azonosság iránti vágy, az egyenlőség ikerpárja. (Bármi, ami azonos, egyben egyenlő is, noha fordítva ez nem szükségszerűen igaz.) 1789 után a különbségek gyanúsakká váltak és meg kellett tagadni, el kellett törölni őket. [6]

Az első világháború nem csak és nem elsősorban területi, hanem ideológiai konfliktus is volt, mégpedig hasonló értelemben véve, mint a francia forradalom következtében kitört háborúk. Bizonyos értelemben legitim tehát azt állítani, hogy a francia forradalom örökségét hordozó erők mérkőztek meg benne az „ancien régime” utolsó képviselőivel, még akkor is, ha ez a kép nyilvánvalóan nem ennyire fekete vagy fehér, és nagyon sok átmenetet tapasztalhatunk e tekintetben az eszméket képviselő személyek, az egyes országok közötti, és az országokon belüli viszonyok tekintetében is. Hans Hermann-Hoppe jegyzi meg, - aki nagy szerepet tulajdonít annak, hogy háború alatt az USA-nak agresszíven baloldali kormányzata volt - hogy Wilson elnök ujjongott, amikor megtudta, hogy [szövetségesének] II. Miklós cárnak le kell mondania. A szerző szerint továbbá, azáltal hogy a wilsoni kormányzat elvetette az izolacionizmust kifejezetten akadályozta azoknak a kompromisszumos békékének a lehetőségét, amelyet I/IV. Károly császár és király terjesztett az Ententehatalmai elé, és amelyek biztosíthatták volna a hagyományos monarchiák túlélését. [7]

A Wilson elnök által is képviselt, baloldali, a francia felvilágosodásban erősen gyökerező világkép volt az, amely Franciaországot és az Egyesült Államokat a háborúban is összekötötte egymással, és amely ideológiai tekintetben szembe fordította a tengellyel. Ez a két hatalom: a francia, és az amerikai forradalmak örökösei ideológiai fronton is harcoltak, míg Oroszország és Nagy-Britannia sokkal inkább hagyományos territoriális célokért szálltak be a küzdelembe. Ez a háború utáni „rendezési kísérletek” tragikusan elhibázott, racionalista gőgről árulkodó, a szerves folyamatokat figyelmen kívül hagyó és legfőképpen az amerikai és a francia baloldal baljós egyetértésének formájában is tökéletesen tanulmányozható. A brit terveknek a háború után nem sok szerep jutott: nem mellékesen azért, mert Nagy-Britannia maga is számos olyan formát őrzött még ekkor, amely sokkal inkább a tengellyel, mintsem az Entente-el rokonította. [8]

A progresszionista baloldal világképében a monarchia ideája elkerülhetetlenül összekapcsolódott az ember és ember közötti illegitim megkülönböztetés, az egyenlőtlenség elvével, másrészt pedig a patriarchális gondolkodással: a monarchia azt feltételezi, hogy a társadalom szövetét alkotó individuumok, – a potenciális választópolgárok –olyanok kiskorúak, akik nem képesek felmérni valóságos szükségleteiket ezért egyfajta jóindulatú gyámságra, autoriter hatalomgyakorlásra van szükségük, valakire, aki helyettük gondolkozik. Lehet, hogy ez a múltban többé-kevésbé valóban így is volt – mondják a megengedőbb baloldaliak, - azonban mára az emberi psziché egy hatalmas - és többé-kevésbé globális - fejlődési és átalakulási folyamaton ment keresztül. A műveltség általános értelemben vett szintje – ezzel összefüggésben pedig az emberek öngondoskodásának képessége és az, hogy a saját tetteikért képesek felelősséget vállalni, a történelem korábbi, modernitást megelőző periódusaihoz képest olyan mértékben megemelkedett, olyan egyenes vonalú fejlődést mutat, hogy ma már semmiféle szükség nincs ilyesfajta gyámságra, –sőt, – aki ennek szükségességét felveti tulajdonképpen benne ragadt egy hanyatló és halálra ítélt paradigmában.

A fentebb vázolt gondolatmenet meglehetős szkepticizmusra ad okot számunkra. Még akkor sem világos, ha eltekintünk a jól ismert progresszionista terminológiától, hogy a tiszta politikai elvek szintjén a demokrácia miért lenne inkább a szabadság, vagy a „jó rend” letéteményese, szemben a monarchiával. Disraeli, az egyik legsikeresebb brit miniszterelnök szerint:

Egy fejlett civilizáció valójában a monarchia felé hajlik. A monarchia ténylegesen az a kormányzat, amely magas fokú civilizációt igényel, annak teljes fejlettségében... Egy tanult nemzet visszaretten attól a tökéletlen hivataltól, amelyet képviseleti kormányzatnak nevezünk(2). A demokrácia végeredményben a legősibb kormányzati forma, amelyben a többség gyakorolja az uralmat a kisebbség felett .(3) [9]

Az I. világháború végeztével minden országban, ahol a monarchiát megszüntették az addigi magaskultúra nívója szemlátomást süllyedni, sőt egyenesen zuhanni kezdett. A két legszembetűnőbb példa erre Oroszország, és Ausztria: míg a XIX-XX. század fordulóján a Béccsel vagy Szentpétervárral kapcsolatba hozható filozófusok, művészek, gondolkodók sora szinte végtelen, a monarchia egységesítő és megőrző princípiumának híján és a köztársaság bevezetésével mindkét egykori birodalom polgárháborúba süllyedt, amelyből az egyedüli kivezető út – mintha csak Hobbes klasszikus elmélete kelne életre a szemünk előtt – egy-egy totalitárius „Leviathán” felemelkedése volt. A totalitarizmusok ab ovo kultúraellenessége azok összeomlása után is kihat: nem egy esetben hasonlóan silány, „jóléti” tömegkultúrának adva át a helyét, az ú.n. „liberális” (valójában tisztán szociáldemokrata elveken alapuló) demokráciákban, amely egyetlen, a korábbi korszakhoz mérhető elmét sem képes kitermelni.

Habár az „európai társadalomfejlődés” folyamán természetesen találkozhatunk zsarnok monarchákkal és néha még zsarnoki monarchiákkal is, a monarchia alapelve, ideálja, és általános gyakorlata, – legalább is európai, keresztény és „antik” kontextusban - soha nem volt, és soha nem lehetett a korlátlanul autoriter hatalomgyakorlás, a feltétel nélküli parancsuralmi rendszer, a tervezés végletekig vitt gyakorlata, a mások iránt táplált feneketlen gyűlölet, vagy a közönséges értelemben vett militarizmus. Végképp nem lehetett a lényege a totalitarizmus.

A keresztény uralkodó hagyományos európai ideálja elismeri az alattvalók szabadságát, mert elismeri a szabad akaratot és elismeri a Személy – mint Isten képére teremtett entitás – valóságát és értékét, a demokratákkal és a diktatúra híveivel szemben soha nem rendelve alá azt egy kollektív eszmény, a „volonté générale” zsarnokságának, jelentkezzen az akármilyen formában. A monarchisták elkötelezettsége valójában a legritkább esetben alapult valamiféle „szolgalelkűségen”. Éppen ellenkezőleg, abból a felismerésből következett, hogy a királyság – mint egy, a teremtés ontológiai struktúrájába „kódolt” minőség, - éppen az emberek közötti természetes egyenlőtlenségében (vagyis különbözőségben) megnyilvánuló szabadság kifejeződése.

Azok, akik a demokrácia és a diktatúra antagonizmusában gondolkodnak, negligálják azt az alapvető tényt, hogy éppen a nagy tradicionális, monarchikus elven nyugvó európai birodalmak összeomlása szolgáltatott alapot a huszadik századi totalitarizmusok felemelkedésének: mind a kommunizmus mind a nácizmus egy, az általános akaratra való közvetlen vagy közvetett hivatkozás aktusával legitimálta önmagát egy-egy régi monarchikus birodalom romjain.

Thomas Paine, a monarchikus elv egyik legelkötelezettebb kritikusa a 18. század végén, Az Ember Jogairólírott munkájában arról értekezik, hogy a dinasztiák eredete vagy a bitorlás (hódítás), vagy egyfajta „eredeti szerződés” amelynek során egy nemzedék saját döntése alapján kiválaszt egy személyt, és szuverenitásának egy részét rá ruházza. A monarchikus elv azonban Paine szerint mind a két esetben zsarnoksággá válik, hiszen a következő nemzedéknek már nincs joga ahhoz, hogy beleegyezését nyújtsa – nem biztos, hogy ami megfelelt az egyik nemzedéknek, az a másiknak is jó lesz, így Paine szerint a királyságot létrehozó első nemzedéktörvényhozóból örökhagyóvá válik, olyan szerepet sajátít ki, amire semmiféle joga nincsen. [10]

Paine (aki sokat köszönhetett e tekintetben Rousseau-nak) és az őt követő demokraták generációi vádolták zsarnoksággal a dinasztikus elvet, az észre és a felvilágosodásra hivatkoztak miközben maguk is babonás tisztelettel viseltettek olyan fogalmak iránt, mint az ész vagy a éppen felvilágosodás. Azt hitték a zsarnokság ellen harcolnak miközben éppen ők voltak azok, akik előkészítették számára a terepet. Minden kontraktarianista elmélet téves abból a szempontból, hogy szerinte az ember, a nép mint „zoón politikon” mindenkor racionális alapokon képes elbírálni egy adott kormányzat értékét: ilyen értelemben a „társadalmi szerződést” minden politikai választás és szavazás megújítja. Ezek az elméletek figyelmen kívül hagyják azt a nyilvánvaló és alapvető tényt, hogy a politika, - és ez különösen egy választási küzdelemben nyilvánul meg kristálytisztán - általában nem az a terület, amely túl sok teret hagyna common sense-nek.

Úgy tesznek, mintha az „ősök zsarnoksága” alól felszabadult nép minden helyzetben tisztában lehetne azzal, hogy éppen mi az állam hosszú távú érdeke, bölcs és pártatlan, objektív és mindenkor elfogulatlan bíraként éppen azt a csoportot büntetve vagy éppen azt jutalmazva amely valójában érdemes rá. Csak akkor lehetséges egy ilyen elmélet, ha a népnek valamifajta misztikus kollektív bölcsességet tulajdonítunk, olyan dolgot, amellyel láthatóan nem rendelkezik. Ahogyan azt Metternich egyszer ironikusan megjegyezte: "Amikor meghallom a 'demokrácia' kifejezést, rögtön tudom, hogy vérfürdő fog következni." – és valóban: ha csak azt vizsgáljuk hány alkalommal vezetett – és vezet azóta is, - a történelemben a “többségi akarat” babonás tisztelete a legtotálisabb zsarnokságba komolyan fontolóra kell vennünk e valóban nagy államférfi gondolatait. Ha Vilmos császár tovább uralkodhatott volna Németországban, egyszerűen fel sem merülhetett volna, hogy egy Hitler nevű őrvezető valaha is átvehetné a hatalmat: a népben megnyilvánuló kollektív bölcsesség gyászos következményei azonban szemlátomást kimutathatóak volt 1933-ban is. [11]

Ha a nép megvezethető, (a modern technikai apparátust bevetve pedig szinte korlátlan mértékben az) szemlátomást hibás logikának tűnik egy ilyen fórumot felruházni a végső autoritással. Egy köztársasági államrendben, ahol az államfő, az elnök vagy a köztársasági elnök maga is mindig valamely lobby-csoport, párt vagy politikai irányzat lekötelezettje, nem egy esetben egyenesen bábfigurája, soha nem rendelkezik a kellő autoritással ahhoz, hogy szükség esetén a negatív folyamatokat meg tudja gátolni. Ha a szuverenitás teljessége a népé és a nép homogén kategóriája az egyenlőség alapelve szerint mindenkit magában foglal, az egyszerű állampolgártól az elnökig, a „nép mindenkori akarata” úgy kötelez mintha az a saját akaratom lenne: ebben a helyzetben nincs valódi fellebbezési lehetőség, egy forum externum, amely a többségi akaratot korlátozná. Pedig a többség zsarnokságának, az ehhez kapcsolható pusztító demagógiának semmi sem lehet hatásosabb ellenszere annál, ha az államszervezet struktúrájában megtalálható egy olyan semleges, stabil, a napi politikai gyakorlatot, az „aktualitást” meghaladó és transzcendáló centrum, amely nem elkötelezettje egyik vagy másik lobbynak sem, nem függ az aktuális többség mindig bizonytalan és irracionális akaratától és rendelkezik elegendő hatalommal ahhoz, hogy adott esetben tevőlegesen is be tudjon avatkozni, amikor a folyamatok végzetes irányt látszanak venni. Ha ez a semleges centrum valamilyen értelemben választható lenne,- ahogyan Paine és a dinasztikus elv kritikusai szeretnék - hatalma nem a dinasztikus öröklődés princípiumán nyugodna, az egész érvelés értelmét vesztené, hiszen egy választott személy mindig függ azoktól, akik választják.

Von Khuenelt-Leddihn szinte tökéletesen foglalja össze az európai monarchia hagyományos ideálját:

Vegyes kormányzat” belső egyensúlyokkal ellátva. Törekvés a „patriarchális” (vagyis örökletes) monarchia felé. „Államférfiúi” magatartás. Az embereket mindig megkérdezni a vágyaik felől, és ezt komolyan is venni, de anélkül, hogy mindezt ultima ratio-ként kezelnénk. Nincs semmi a tudás, az ész, és a tapasztalat előtt. Elsősorban a minőség primátusa mennyiséghez képest. Az adminisztráció elitisztikus, nem politikai karaktere. Az állam és az egyház, az állam és a társadalom különválasztott entitások – de együtt is működnek. Az állam a közös jó szolgálatában áll, az emberek valódi érdekeinek szolgálatában. A föderális princípium és a személyes szabadság a struktúrák és a funkciók útjelzői. [12]

Célok és alapelvek: A monarchia apológiája

E sorok írója úgy érzi, hogy korai lenne még Fukuyamával a „történelem végéről” elmélkedni. De ami még ennél is erőteljesebb szkepticizmusra ad okot számára, az egyáltalában a történelem irányáról való gondolkodás. Vajon nem elhamarkodott dolog-e az univerzális kormányforma diadalát hirdetni – és folyamatosan a felvilágosodás kissé már rozsdás fogalomkészlete hivatkozni? Ebben a tanulmányban, szeretnénk eltekinteni az olyan nehezen megragadható és lassan dogmává merevedő absztrakciók használatától, mint a „haladás” vagy a „történelem iránya” – és ezzel egyetemben gyanúperrel élni minden, univerzális megoldást hirdető elmélettel szemben is.

Az alább következő oldalakon továbbá arra is kísérletet teszünk, hogy bemutassuk a monarchia ellen érvelő gondolatmenetek logikai inkoherenciáját és inkonzisztenciáját, premisszáinak téves voltát és következtetéseinek bizonyos intellektuális gyengeségeit.

Habár messzemenően elismerjük a metafizika érvényét és szükségességét egy alapvetően társadalmi-politikai területre korlátozódó érvelésben nem tartjuk feltétlenül szerencsésnek egy metafizikára támaszkodó érvrendszer hangsúlyozását. Nem szándékozunk „politikai metafizikát” alkotni. Érvelésünk mindvégig igyekszik megmaradni a hétköznapi racionalitás bárki által ellenőrizhető és belátható területén, bízunk benne ugyanis, hogy érvelésünk igazsága pusztán ennek nyomvonalát követve is tökéletesen belátható és elfogadható. Racionalitást mondunk, de nem racionalizmust, a kettő ugyanis számunkra nemcsak hogy nem ugyanazt jelenti, hanem egymásnak messzemenően ellentmondó fogalom. Tiszteljük az észt, főleg a „józan ész” a senus communis fogalmát mint, – bizonyos határokon belül – nagyon is hasznos és praktikus filozófiai fegyvert, ugyanakkor elvetjük a „politikai racionalizmust” mint olyat, annak univerzális, absztrakt, technikai és bizonyos értelemben zsarnoki jellege miatt is. [13]

Ugyanakkor semmiképpen nem szeretnénk azt állítani, hogy a monarchia lenne az egyetlen igazságos és elfogadható államforma, vagy megkérdőjelezni más lehetséges politikai rendszerek és formák legitimitását – ahogy meglehetős szkepticizmussal szemléljük azokat a kísérleteket is amelyek az igazság valamilyen karteziánus értelemben felfogott geometrikus koncepcióját próbálják ráerőszakolni a valóság sokféleségére. Mindössze azt kíséreljük meg bebizonyítani, hogy a monarchia a legkevésbé sem idejétmúlt államforma, sőt bizonyos körülmények között éppenséggel jobban megfelel a modern világ támasztotta kihívásoknak egyéb kísérleteknél.

Amit ezeken az oldalakon így a védelmünkbe kívánunk venni, az nem csupán egy lehetséges államforma a sok közül, hanem egy ezzel szorosan összekapcsolódó világnézet, értékrend és egy ebből következő cselekvés és gyakorlat, egyfajta aktív monarchizmus, amely nézetünk szerint szoros összefüggésben áll a „természetes rend” eszméjével. Az, amit mi „természetes rend”-nek hívunk valami olyasmi, ami elsősorban a konkréttal – vagyis a világ egy magától értetődő szemléletével, a teremtés sokféleségével, és az ebből adódó különbözőséggel, az üdvös és termékeny egyenlőtlenséggel áll összefüggésben. Ez a szemlélet nem bizonyos személyek individuális önkényéből indul ki, hanem egyszerűen a mindennapi tapasztalatból, és a dolgok természetét alapul véve jut el bizonyos következtetésekre és kíván meg bizonyos politikai, társadalmi, intellektuális gyakorlatot.

Nem elsősorban azért tartjuk fontosnak egy filozófiai argumentáció felvezetését, mert ezzel bárkit is megpróbálunk a királyság eszméje számára megnyerni hanem elsősorban azért, mert szükségesnek látunk a kritikusoknak választ adni, valamilyen formában reagálni. Írásunk tehát egyáltalán nem valamifajta átfogó teória, még kevésbé a monarchia univerzális elmélete – ennek már a gondolata is az itt megfogalmazott elvek legteljesebb tagadása lenne, – hanem reakció amelyet egy provokáció váltott ki.

Semmiféle új elméletet nem akarunk felállítani, amelyet lényegében előttünk már ne mondtak volna ki nálunk sokkal érdemesebb elmék. A történelem folyamán számos, kiválóbbnál kiválóbb gondolkodó írt a királyságról, vagy legalábbis – ha átfogó politikai rendszerelméletet nem is alkotott, vagy csupán érintőlegesen foglalkozott a témával - említette azt úgy, mint a „jó rend” magától értetődő politikai formáját. A sor talán Platónnal kezdődik és Arisztotelészen, Aquinói Szent Tamáson, Dantén, Machiavellin keresztül Filmeren, Hobbes-on, Locke-on, Hume-on, Burke-ön, Kanton, Hegel-en, Kierkegaardon, Nietzschén, Hamvas Bélán, Carl Schmitten keresztül olyan nagyszerű, azonban hazánkban méltatlanul ismeretlen szerzőknél végződik mint például Erik von Kuehnelt-Leddihn vagy Ernst Jünger.

[1] Világos, hogy beszélhetünk például olyan államokról, amelyek de iure monarchiák az uralkodó hatalma azonban bennük olyan mértékben korlátozott, hogy de facto arisztokratikus, oligarchikus vagy éppen demokratikus rezsim érvényesül. Ezzel ellenkezőleg beszélhetünk olyan monarchiáról is, ahol a király korlátozás nélkül gyakorolja a hatalmat: ez esetben például nem világos mi különbözteti meg a monarchiát a diktatúrától? A szó „szigorú” értelmében csupán két államformáról beszélhetnénk: monarchiáról illetve köztársaságról, míg a demokrácia és a diktatúra egyáltalán inkább a hatalom gyakorlásának módjai, „berendezkedések” amelyek kompatibilisek lehetnek bármilyen államformával.

[2] Lásd: Erik von Kuehnelt-Leddihn: Liberty or Equality. Idaho, 1952. 10.

[3] Joseph Canning: A középkori politikai gondolkodás története 300-1450. Osiris, Budapest, 2002. 24.

[4] Érdekes példa erre Hitler hadvezetési technikája, aki egyébként e téren meglehetősen jó intuíciókkal és ritmusérzékkel rendelkezett. Hitler ötletei meglepő győzelmeket eredményeztek a II. Világháború első szakaszában, amelyet a konzervatív és óvatos vezérkar akarata ellenére vitt keresztül. (Mint például az ú.n. “Sarlóvágás Hadművelet” esete Belgiumban.) Azonban ugyan ez a taktika már sokkal kevésbé tűnt működőképesnek a második szakaszban amikor a vezért egyre inkább magával ragadta a mindentudás illúziója.

[5] Lásd: http://mek.niif.hu/02000/02043/html/430.html

[6] Erik von Kuehnelt-Leddihn: Monarchia és Háború. http://regnumportal.hu/node/467

[7] Hans-Hermann Hoppe: Demokrácia, a bukott bálvány. Ad Librum, Budapest, 2010. 12.

[8] Nem mellékesen megjegyezzük, hogy a brit tervek egy sokkal kevésbé „elrugaszkodott” koncepción alapultak: a brit klasszikus liberális Lloyd George brit miniszterelnök etnikai határokat is figyelembe vevő tervei főleg a szociáldemokrata, radikális baloldali, és „balliberális” francia ellenállás miatt nem érvényesülhettek.

[9] Idézi: Erik von Kuehnelt-Leddihn. http://regnumportal.hu/node/467

[10] Thomas Paine: Az ember jogai. 95.

[11] Ez még akkor is így van, ha Vilmos és a Hohenzollernek egy része – más nagy európai dinasztikákra egyébként egyáltalán nem jellemző módon - egyfajta “amivalens szimpátiát” mutatott a nemzetiszocializmus iránt: más dolog, ha valaki “vert helyzetben” keres szövetségeseket mintha hatalmi helyzetben tenné ezt. “Az ellenségem ellensége a barátom”: azonban amikor a közös ellenség eltűnik a barátból rivális válhat.

[12] Erik von Kuehnelt-Leddihn: Jobb és Bal. http://regnumportal.hu/node/1046

[13] Lásd: Michael Oakeshott: Politikai Racionalizmus. Új Mandátum, Budapest, 2001. 123-153.