„Várjuk a királyt!”

Nemrég Ausztriában bejelentkezett egy monarchista párt a szeptemberi parlamenti választásokra. A Fekete-Sárga Szövetség (SGA) célja, hogy Ausztria ismét királyság legyen, lehetőleg egy Habsburg-házból származó uralkodóval az élén. A párt távlati céljai között szerepel azonban az egykori Habsburg-monarchia föderalista alapokon történő visszaállítása. Az utódállamok mindegyikében, így Magyarországon is, eszerint vissza kéne térni népszavazással a monarchiához és a történelmi Ausztriához. A párt élesen elhatárolódik a jelenlegi, túl németes osztrák köztársasági gondolattól, s sokkal inkább a közép-európai összetartozást erősítené. Nem véletlenül kezdeményezte a mozgalom betiltását a szélsőjobboldali Osztrák Szabadságpárt. Az osztrák királypártiak programjában annak követelése is szerepel, hogy az osztrák iskolákban a tanulók az egykori Monarchia legalább egyik utódállamának nyelvét (olasz, magyar, cseh, szlovén, horvát, román, stb.) is tanulják kötelező jelleggel.

Írta: Techet Péter.

A pártot elég nehéz elhelyezni a bal-jobb-skálán. Jobboldalinak tűnik történelemszeretetük, lokálpatriotizmusuk, királypártiságuk. De közben élesen elutasítják a nacionalizmust, a nemzetállamiságot, a bezárkózást, és vissza szeretnék állítani az egykori Habsburg-monarchia sokszínűségét, multikulturalizmusát, nyitottságát. Baloldalinak hat azon követelésük is, hogy legalizálják a kendert, elvégre az a Habsburg-monarchia idején nem volt tiltott.

A párt végül nem tudta összeszedni az induláshoz szükséges ajánlást. De botorság lenne egyszerű viccpártként letudni a kezdeményezést. Ugyanis olyan témákat vet fel, a Habsburg-monarchia történelmi emlékezetét, a közép-európai népek összetartozását, a nacionalizmusok veszélyességét, amelyek ma is fontosak lehetnek a térség országaiban.

Így Magyarországon is.

Magyarország ugyan a trianoni békediktátummal, a történelmi Habsburg-monarchia szétesésével nyerte vissza azon függetlenségét, amelyért a kurucok vagy a negyvennyolcasok harcoltak, de ha végigtekintünk az azóta eltelt majd száz éven, igenis meg kell állapítani, hogy a Habsburg-uralom évszázadai szebb, jobb időket jelentettek az itt élő népeknek, mint a későbbi, homogén nemzetállamaik. A térség utoljára akkor volt világpolitikailag is tényező, amikor Bécs és részben Budapest uralma alatt állt. Sajnos azonban a francia forradalommal megszületett, baloldali eredetű, de mára számos jobboldalit is megfertőző nacionalizmus folyamatosan pusztította a Habsburg-uralom legitimitását. A létrejött, többségében életképtelen utódállamok nemzetállamiságukat a területükön élő kisebbségek elnyomásával, kitelepítésével vagy kiirtásával próbálták meg megerősíteni.

Majdnem száz év telt el a Habsburg-monarchia szétesése óta, így immár történelmi távlatból tehetjük fel a kérdést: megérte?

Tényleg jobb, szebb világ köszöntött Közép-Európára a Habsburg-uralom végével, a nemzetállamok megszületésével, a kisebbségek elnyomásával, kitelepítésével, kiirtásával? Vagy talán mégiscsak igaza volt a cseh Frantisek Palackynek, aki 1848-ben megfogalmazta azt a gondolatot, hogy a történelmi Ausztria fennállása, a Habsburg-uralom fennmaradása valamennyi közép-európai nép érdeke? „Ha nem léteznék az osztrák császárság már régóta, azon kéne lennünk Európa és az emberiség érdekében, hogy létrehozzuk” – írta a cseh történész 1848-ben, a frankfurti német parlamentnek címzett híres levelében, amiben megokolta, hogy a cseh nemzet miért nem érdekelt a német egységben, s miért az évszázados Habsburg-uralom fennmaradása szolgálja az orosz és német birodalmi törekvések közé szorított Közép-Európa népeinek békéjét és biztonságát.

Ha végigtekintünk az elmúlt száz éven, az önmarcangoló nacionalizmusokon, a fasiszta, náci és kommunista megszállásokon és uralmakon, ki kell jelentenünk, hogy Palacky mondatának második része ma is igaz lehetne: Európa és az emberiség érdekében azon kéne lennünk, hogy újra létrehozzuk a Habsburg-monarchiát, a közép-európai népek természetes, történelmileg legitimált és a baloldali nacionalizmusokat, kuruckodásokat meghaladó együttműködését.

Erre persze ma kevés az esély. Az az Európai Unió, amelynek eredeti ötlete nagyban inspirálódott a multikulturális, sokszínű Habsburg-monarchiából, nem tud olyan természetes és történelmileg legitimált egységgé válni – az európai népek közötti kulturális és földrajzi távolságok okán –, amire a Habsburg Birodalom Bregenztől Brassóig, Krakkótól Triesztig képes volt.

A ma feladata azonban nem az álmodozás. Vélhetően és sajnos ez a monarchia, amely az itt élő népek mindegyike számára aranykor volt, sohasem fog tudni eredeti nagyságában és méltóságában helyre állni. De ez nem jelenti azt, hogy ne kéne történelmi nagyságát, méltóságát emlékezetünkben megőrizni! Ez egyrészről a közép-európai együttműködések révén sikerülhet, mert egy triesztinek még ma is sokszor több köze van egy prágaihoz, mint egy nápolyihoz, amint egy kolozsvárinak is egy budapestihez, mint egy bukarestihez. Másrészről a történelemoktatásban, a szimbólumokban, a köztéri szobrokban, utcanevekben jobban meg kell jelennie a Habsburg Birodalom és a Habsburg-család tiszteletének!

Ma számos utódállamban azonban a nacionalizmus fertőz. Ausztriában a mai napig törvény diszkriminálja számos tekintetben a Habsburg-családot; birtokaikat, kastélyaikat, amelyeket a köztársasági időszak lopott el tőlük, ma sem kaphatják vissza. A többi utódállam, így Magyarország pedig egyfajta nemzeti-romantikus történelemszemléletbe menekül, úgy téve, mintha az itt élő népek sikerei pusztán saját, egyedülálló eredményük, s nem a Habsburg-monarchia politikájának lennének köszönhetőek.

Éppen ezért szomorú, hogy az utcanév-váltások vagy az új szobrok esetében egyetlen Habsburg-uralkodóra sem gondoltak. Amint az is felháborító, hogy Habsburg Ottónak, az utolsó legitim magyar király fiának, ma sincs se szobra, se utcája, pedig a München mellett 2011 nyarán elhunyt politikus a magyar népnek, a közép-európai együttműködésnek nagy barátja volt. Nem véletlen, hogy fiait is úgy nevelte, hogy a Habsburg-monarchia nyelveit ismerjék. Ha ma ismét helyreállna a Habsburg-monarchia, így lenne az osztrák császár és magyar-horvát király az unoka, Habsburg Ferdinánd Zvonimir, aki nevében is a horvát kapcsolatok fontosságát hordozza.

Amikor Magyarország újraírja történelmi emlékezetét, nem szabad csak a kuruc hagyományt ápolnia. Hanem a sokkal igazabb és méltóbb legitimista hagyományra, a valódi jobboldali hagyományra is emlékezni kell. A kurucokkal, Rákóczival, a negyvennyolcasokkal, Petőfivel, Kosstuthtal a kommunisták is, nem véletlenül, megtalálták a közösséget. Tudták ők ugyanis pontosan, hogy a nacionalizmus egy baloldali, a konzervativizmustól lényegileg idegen irányzat. Ha Magyarországon ma jobboldali kormány van, akkor igenis a Habsburgok emlékét, a magyar legitimisták emlékét kéne sokkal inkább ápolni. Szobrot hát Mária Teréziának, Ferenc Józsefnek, Dessewfy Aurélnak, Zichy Nándornak, IV. Károlynak, Habsburg Ottónak, Lehár Antalnak, Sigray Antalnak, és a többi magyar konzervatívnak, akik mind tudták, mit veszít a magyarság és az egész térség a Habsburg-ház bukásával!

„Várjuk a királyt!” – így hangzott a legitimisták jelszava az ezerkilencszázhúszas években. Ma elég annyi is, hogy „várjuk a királyszobrokat”.

[Megjelent eredetileg a nyomtatott Magyar Nemzet augusztus 9.-i számában, vitaindító írásként. Itt a szerző személyes engedélyével közöljük.]