Multikulturalizmus Magyarországon

Az elmúlt hét legnagyobb vitát kiváltó kijelentése mellett mi sem mehetünk el szó nélkül. Kissé behatóbban foglalkoznánk a miniszterelnök által érintett multikulturalizmus és Magyarország vita témájával, mert egyetlen higgadt elemzést, kommentet sem sikerült eddig összehoznia a magyar sajtónak. Elképzelhető, hogy nekünk sem sikerül, viszont talán sikerül új, kevésbé hangoztatott nézőpontokat és tényekkel árnyalni az elmérgesedett párbeszédnek semmiképpen sem nevezhető kommentháborút. És mivel ezt a bejegyzést egy vitaposztnak szántuk, szívesen látjuk mások meglátásait is.

Írta: Szávoszt-Vass Dániel.

A végletekig polarizált társadalom a saját szemüvegén keresztül nézi ezt a kérdést és a világért sem hajlandó levenni ezt a szemüveget. Sajnos rossz hírünk van, ez alatt a szemüveg alatt van még egy kontaktlencse is, de erről majd később. 

Először is nézzük az ominózus kijelentést, mely Strasbourgban, németül Straßburgban, helyiül (alemannul) Schdroosburiban, hangzott el:

„Meg vagyok arról győződve, hogy mivel nekünk, magyaroknak az ilyen konfliktusok kezelésére való képességeink nem fejlődtek ki, mert mi sohasem voltunk multikulturális társadalom, mi sohasem fogadtunk be a gyarmatainkról érkezett bevándorlókat, ezért a közép-európai térségben a bajok még annál is nagyobbak lennének, mint amit most sok nyugat-európai országban látunk.”

„Mi értéknek tekintjük azt, hogy Magyarország egy homogén ország, kultúrájában, gondolkodásmódjában, civilizációs szokásaiban meglehetősen homogén képet mutat. Szerintünk ez egy érték, és nem is szeretnénk ezt föláldozni.”

„Érettségin ilyenért buktatnak...” Főleg akkor, ha lehagyjuk az ábráról Horvátországot és ezt elfelejtjük ráírni. (elkövette: Vastagbőr)

Valószínűleg a legeslegelső gondolatunk ezzel kapcsolatban az volt, hogy elkezdtük versenyszerűen felsorolni a magyar történelem hajnalától kezdve a lehető legtöbb velünk élt népet, nemzetet, népcsoportot, etnikumot, vallást, felekezetet, kisegyházat, miegymást. Ha ezt mi itt is elkezdenénk, beleesnénk ugyanabba a csapdába, amibe a felsorolóverseny nevezettjei is beleestek. Ez pedig nem más, mint amitől ők maguk is irtóznak, a homogenizáció. Vegyük példának a szászokat, mondjuk az erdélyieket. Akik a közhiedelemmel ellentétben sosem voltak szászok etnikailag. Hát akkor hogyan voltak szászok? Jogilag. Az erdélyi szászok ugyanis flamandok, luxemburgiak, mainziak, pfalziak, Mosel-völgyiek, sőt vallonok voltak. Hogy később a jogállásuk ragadt rájuk etnikumként ma már senkit nem érdekel – főként, hogy a homogenizáló nemzetállam Románia elbizniszelte őket az NSZK-val. Ugyanezt a felsorolást megtehetnénk a svábokkal is, akik közé beleszámították még az evangélikus poroszokat is, csak mert egy időben jöttek és egyforma nyelvet beszéltek. Azok, akik azt állítják mostanában, hogy gazdasági bevándorlók lettek volna, sajnos saját hazájuk történelmét sem ismerik. Nekik mondanánk el, hogy a legtöbb letelepítet, betelepített nemzetiségünk konkrét tudatos tervezőmunka eredményeképpen érkezett hazánkba. Magyar nemesek ügynökei járták a délnémet vidéket, hogy elsősorban katolikusokat toborozzanak a kipusztult birtokaikra. Szívesen és sokszor elismételjük; nem németeket, katolikusokat. Ezek az emberek nem úgy kerekedtek fel, hogy majd csak lesz valami, hanem előre eltervezett útjukat a birtosokok fizették, ideérve kaptak adókedvezményt és építőanyagot, hogy otthonaikat felépíthessék. Kaptak vetőmagot, hogy a parlagot bevessék. De nem csak a svábok kapták mindezt, hanem a bánsági románok, a békési tótok, a délvidéki szerbek is. És valóságidegen az, aki mindezt összekeveri az embercsempészek által kifosztott, zöldhatáron átvergődő koszovói albánokkal. Ilyen jellegű bevándorlás is zajlott Magyarország területére, elsősorban Galíciából és a román vajdaságokból, de egyáltalán nem ez volt a jellemző.

Mint ismeretes a svábokat végül a homogenizáló nemzeti hős Nagy Imre belügyminiszterként a tótokkal együtt kifosztotta és elűzte az országból. Végül is ez egy konkrét ellenézéki program volt a Horthy-korszak alatt, 1945 után már nem állt semmi a megvalósítás útjába, legfeljebb a reakciós Mindszenty bíboros, de őreá akkoriban nem nagyon hallgatott az államigazgatás. De mégsem Mindszenty a multikulturális Magyarországot támogatók hőse, sokkal inkább Nagy Imre. És itt már kezdhetnénk is elveszíteni a fonalat. 

Mindszenty nem a multikulturális magyar államot védelmezte, amikor felemelte a szavát a kitelepítések ellen, hanem az ezer éves magyar Alkotmányt. Azt a magyar Alkotmányt, amely nem etnikai-nyelvi-kulturális alapon határozta meg Magyarországot, hanem történelmi-jogi képződménynek tartotta. Ez a történelmi-jogi hagyomány olvasható ki Szent István intelmeiből is, abból is a sokat idézett 6. pontból (a többit vajon miért nem szeretik ennyit idézni...?). Akkoriban, és még évszázadokon keresztül senkit az égvilágon nem érdekelt, ki milyen nyelven beszélt a faluban. Az egyén az önazonosságát nem az általa beszélt nyelvből, hanem a vallásából (katolikus, görög rítusú, stb. vagyok) és a jogállásából (jobbágy vagyok, polgár vagyok, céhtag vagyok, nemes vagyok) határozta meg. Utána következett esetleg a szűken vett pátriája (budai polgár vagyok, széki jobbágy vagyok stb.), a munkája (lásd sokunk családnevét). Sokszor még az is előfordult, hogy valaki a földesurát is belekeverte (pl. a Zichyek jobbágya vagyok). Most is van ilyen, menjünk el a csángók közé, akik közül sokan még ma is előbb mondják azt, hogy katolikusok, mint azt, hogy magyarok. 

Multikulti szegregáció Makón (forrás: Sulinet)

Az egyén önmeghatározásának drasztikus változása a francia forradalom után következett be. Egészen addig a magyar nemzet (natio Hungarica) kizárólag a nemességet jelentette, és ebben a kategóriában tökéletesen mindegy volt ki milyen nyelven beszél, sőt még a vallásuk is közömbös volt. Ekkoriban borzasztó messze voltunk még a kultúrnemzet fogalmától, rossz történelmi toposszal élve a földesúr ugyanúgy sanyargatta a román, mint a magyar jobbágyát, nyelvi alapon nem volt neki szimpatikusabb az egyik a másiknál. A szimpátiát ekkor még a termelékenység és a szorgalom határozta meg. A demokraták egyik korai előfutárának tartott Budai Nagy Antal seregében is együtt harcolt magyar és román paraszt, míg a győzedelmes oldalon a szász, a székely és a magyar nemzet. A felkelők serege nem kulturális, vagy nyelvi alapon szerveződött, hanem jogállás alapján. A francia forradalom előtti „multikulturalizmusban” nem választhatta meg senki szabadon a nemi identitását, nem gyakorolhatott okkult tudományokat a pajtában retorzió nélkül, nem nagyon volt ajánlatos protestánsnak lenni (néha helyenként katolikusnak sem). Kalotaszegen a falunapokon nem külföldi számok szóltak a nem külföldi népviseletbe öltözött helybélieknek és még gíroszt sem lehetett kapni. Nem nagyon volt szólásszabadság, sem kisebbségi jogok, a szász, székely, kun stb. autonómia nem kulturális/etnikai alapon járt, hanem jogok és kötelezettségek patikamérlegen kimért alkujához kötődött. Akkoriban ugyanis a jog nem járt, hanem ki kellett érdemelni és meg kellett szolgálni érte. Gondoljunk csak bele, mekkora nemzetközi botrány lenne abból, ha követnénk a középkori multikulturális hagyományokat és a homoszexuálisok kapnának nyolc csereháti falut, ahol saját törvényeik szerint élhetnének, cserébe évente be kéne fizetniük 2 milliárd forint különadót, továbbá háború esetére készenlétben kellene tartaniuk egy komplett tüzérezredet... 

Amikor Eger várát visszavettük a töröktől, az ott talált törököknek nem azt mondtuk, hogy persze éljetek itt, nesztek, itt egy szép minaret, hanem azt, hogy vagy katolizáltok, vagy meghaltok. Nem volt szükség arra, hogy a kisebbségek nyelvét valamilyen állami szintre emeljük 1844-ig tökéletesen megfelelt lingua francának a latin nyelv. Sőt, hogy fokozzuk, létezett az ún. kultúrfenség fogalma, amely uralkodói jogkörbe utalta a nép szellemi művelődését, jogot biztosítva a művészetek, tanügy, művelődéspolitika feletti kormányzáshoz. Egy olyan király jogkörébe, akit egyáltalán nem érdekelt, hogy éppen lengyeleken, osztrákokon, bánsági spanyolokon vagy éppen krassován bolgárokon uralkodik. Egészen a nacionalizmus ébredéséig megvolt minden magyarországi nemzetiségben egyfajta közös tudat, melyet hungarus-tudatnak neveznek a történészek. Ez a homogén nemzettudat mondatta az utólag szlovákok által kisajátított Bél Mátyással, hogy ő a magyar nemzet része, ugyanez mondatta a magyarul nem, vagy éppen alig tudó Liszt Ferenccel, hogy ő dehogy német, hiszen magyar. És ezek nem csak kiragadott példák, a XVIII. századi Kárpát-medence hungarus-tudatú lakosai meglehetősen homogén tömeget képeztek ebből a szempontból.

Egy szó, mint száz, ha azt tekintjük multikulturalizmusnak, amit a '70-es évektől Nyugat-Európában, Amerikában és más országokban látunk, akkor ilyen Magyarországon sosem volt. A multikulturalizmus egyáltalán nem azt jelenti, hogy különféle etnikumok élnek egymás mellett. Viszont annak ellenére, hogy mennyi mindenféle ember élt Trianonig az országban, most, 2015-ben vagyunk ehhez a nyugat-európai állapothoz a lehető legközelebb. Ugyanis ez a társadalmi együttélési forma alapvetően kapcsolódik a globalizációs folyamatokhoz.

Nem árt ugyanakkor néhány fogalmat is tisztázni. Amikor azt állítjuk, hogy Magyarország mindig is multikulturális volt, és felsoroljuk mennyi nemzetiség élt itt, illik tudni, hogy a történelem folyamán egy magyar és egy német katolikus sokkal közelebb érezte magát kulturálisan, mint mondjuk egy evangélikus svábhoz, vagy egy református magyarhoz, akivel amúgy nem is nagyon házasodhattak. Tény, hogy Magyarországon rengeteg kultúra élt egymással párhuzamosan, de ez sem anyanyelvi adottság volt, sokkal inkább egy szerves történelmi folyamat eredménye. Néptáncos példával ugyanazt a nyelvet beszélte a rábaközi, somogyi, csángó, széki, csíki magyar, de a népviseletük, és a tánc-nyelvük ég és föld volt egymáshoz képest. Az sem mindegy, hogy ezek a kultúrák mennyire voltak az állam által elismerve.

Egy mai multikulturális állam vagy társadalom jellemzője, hogy az égvilágon semmi különbséget nem tesz az egyes etnikumok, vallások között. Tegyük a szívünkre a kezünket és jelentsük ki, hogy ez mindig is így volt Magyarországon. Ugye nem megy...? Vatáék ledobták Szent Gellértet a szikláról, Szent Gellért püspök utódai jópár pogányt elfüstöltek, református nem viselhetett hivatalt, emellett még templomtornyot sem építhettek egy időben. A tordai vallásszabadság földjéről a jezsuitákat zavarták ki rendszeresen, a zsidók pedig csak 1867-ben kaptak egyenjogúságot és 1895-től lettek bevett felekezet. Addig hosszú utat jártak be és ez idő alatt nem feltétlenül a multikulturális magyar állam békéjét élvezték. A sort hosszan lehetne folytatni, de szó, ami szó, ilyen alapon nagyon rossz párhuzamként a III. Birodalom is egy multikulturális állam volt, mert hiszen sok népcsoport és felekezet élt egymás mellett. De lássuk be egyáltalán nem mindegy milyen körülmények között. 

A Bánság nemzetiségi megoszlása (1910.)

Talán jót tenne a vitának, ha nem csupán a multikulturalizmus igen/multikulturalizmus nem kifejezéseket használnánk. A nyugati szakirodalom külön kifejezésként, bár gyakran átfedésben használja a multikulturális, soknemzet(iség)ű (multinational state), többnyelvű (multilingual), több etnikumú (multiethnical) államot. Ha ez alapján kéne meghatározni a kiegyezés utáni Magyarországot, akkor talán ez állna legközelebb hozzá: több kultúrájú, de nem a mai értelemben vett mulitikulturális, többnyelvű: horvát és magyar államnyelv + a közigazgatás, igazságszolgáltatás alap- és középszintjein egyéb nemzetiségi nyelvek is, két nemzetű: magyar és horvát politikai nemzet, valamint soknemzetiségű állam. 

Végül szólnánk egy szót a már említett kontaktlencséről, ami a lehető legkártékonyabb dolog ebben az egész vitában. Ez pedig a saját, XXI. századi posztmodern szemléletünk, nemzetfelfogásunk, amit próbálunk ráhúzni az egész történelmünkre. Ez a lencse láttatja velünk minden uralkodónkat egy autoriter zsarnoknak, mert hiszen aki nem demokrata az csak diktátor lehet. Ez láttatja velünk a korai magyar történelmet elnyomások és kizsákmányolások sorozatának, sötét feudalizmusnak, ami valójában nem is volt feudalizmus, hanem vazallus-rendszer, ráadásul akkoriban az adó alacsonyabb és a munkaidő is kevesebb volt a jelenleginél. A mai nemzetfelfogásunk láttatja multikulturálisnak a francia forradalom előtti társadalmunkat, csupán azért, mert utólag belemagyarázzuk a mostani nézőpontjainkat a maitól gyökeresen eltérő (fentebb kifejtett) egyéni önmeghatározásokba.

Érdekesség a végére: a soknemzetiségű, sok kultúrájú Magyarország két legnagyobb lexikonában (Pallas+Révai) benne van a multiplex és a multimilliomos szó is, de a multikultúra/multikulturális kifejezés hiányzik.

Elképzelhető, hogy eleinknek fogalma sem volt arról, hogy miben élnek?